Piroska mama krónikája

Március 13-án van a születésnapja – az enyém 14-én –, az idén betöltötte a nyolcvanhatodik esztendőt. Jól emlékszem a napra, amikor először jártunk nála. Hét éve ennek, s azóta sem feledem a kedves fogadtatást és a töltött káposztát meg a mazsolás-túrós lángost – az utóbbi a falu egyik nevezetessége –, amit Piroska mama készített. Amilyen jól süt-főz, olyan szép a hangja. Volt kitől tanulnia, anyja, apja egyaránt gyönyörűen énekelt.

„Drága Anyám” – csak így ír édesanyjáról, aki már a bölcsőben beléoltotta a népdal szeretetét. Piroska mama falujának nótafája és mesemondója.

A hagyományőrző Nefelejcs Asszonykórus tőle tanulta a legtöbb dalt, igaz mesék mondójaként pedig egyszer csak olyasmivel állott elő, amiről még a hozzá legközelebb állók közül is csak kevesen tudtak a faluban. Már fiatalabb korában is, amikor volt egy kis ideje – a férje elment a bányába, s a gyerekek még nem jöttek meg az iskolából –, leült néha az asztalhoz, elővette a füzetét és írt. Egyszerre csak keveset, de az írás örömmel töltötte el. Ha nem haladt, folytatta éjszaka, apránként papírra vetette családja és a falu életének emlékezetes eseményeit, történeteit. Évtizedek alatt ezekből szép lassan összeállt a falu krónikája, amely mindenkinek tetszett, akinek megmutatta.

Budapesten, a Hagyományok Házában is azt mondták, ezt ki kell adni, s az önkormányzat támogatásával – először 2013 októberében – A nagyvisnyói „Fejkendős Krónikás”, Csabai Piroska elbeszélései címmel végre megjelent a könyv. Köszönhető ez a faluból korán elszármazott, de oda idős fejjel visszatért Nagy Szilveszternek is, aki vállalta a szerkesztését és a nyomdai ügyek intézését.

A nagyvisnyói krónika huszonegy történetből áll. Olvashatunk benne Virág bácsiról – aki mindent versben igyekezett elmondani –, a szép Lídiáról és Zsuzsi elmaradt nászéjszakájáról, az öreg tiszteletesről és a világtalan lányról, a szelíd vaddisznóról és visnyói babonákról, kenyérsütésről, lakodalmakról, Bükk-fennsíki emlékekről s még annyi másról. A személyes hang, a történetekben ott bujkáló szomorúság, a fel-felcsillanó humor egyaránt erénye a könyvnek, amely nemcsak Nagyvisnyón, hanem másutt is kapósnak bizonyult: a közeli Szilvásváradról, de Egerből, a megyeszékhelyről vagy Miskolcról, sőt a fővárosból is érkeztek megrendelések – „a fejkendős krónikát” most is keresik, ezért tervezik az utánnyomást.

Piroska mama a falujáról, melynek díszpolgára, így ír: „Nekem ez a kis község mindennél drágább, soha még álmomban sem cserélném el semmilyen városi rangért a számomra gyönyörű emlékekkel teli kis falum.”

A helyi lap – mint könyve szerkesztői előszavában áll – tíz évvel ezelőtt ezt írta róla:
„Idős kora ellenére ő a falu egyik legaktívabb lakója. Mindig mindenkire van gondja, ha teheti, bárkinek szívesen segít... Két lányát, négy unokáját nevelte fel, s bizony az ő családját sem kerülte el a tragédia. Piroska mama igazi közösségi asszony. Sokat fáradozott azért, hogy a Faluház oly szép legyen, az épület berendezése valóban a múltat tükrözze, felidézze a hajdanvolt emberek életét...”

És a lap sorolja további érdemeit, amelyek csak sokasodtak azóta – magam pedig arra gondolok, amikor elzokogta: milyen nehéz volt a tragédia, idősebbik – pedagógus – lánya halála után talpra állni.

Elvesztette férjét és a testvérbátyját is – aki szintén tanár volt –, a szomszédban lakó Márta lányával és az unokákkal segítik egymást.

Elhunyt lányának egyik gyermeke gyógypedagógus lett – ez külön öröm. És ott vannak a dédunokák: Boróka majd megint küld a Kalendáriumba rajzot... Így búcsúzunk, mikor felhívom, hogy megköszönjem szerkesztőségünknek küldött jókívánságait.

Mert Piroska mama – mint régi olvasónk – soha nem feledkezik meg rólunk. Kívánjuk mi is: éltesse a Teremtő, az ő Gondviselő Istene Nagyvisnyó krónikását. Adjon sok erőt neki!

Dulai Sándor