Palágyi Edit: Orgonaszín nagyestélyi

Egyik hétfőn bálabontás után tért be a turkálóba. Gyakorlott tekintettel felmérte, hogy csupa ócska gönccel próbálják kiszúrni a szemét: az egyik pecsétes volt, a másik szakadt. Majdnem feladta, amikor feltűnt neki az estélyi. Orgonaszínben pompázott, fölül pánt nélkül mutatta a vállat, alul ezernyi fodor hullámzott a szoknyáján. Hét év körüli, szöszke kislány illegett vele, a ruha persze kétszer akkora volt, mint ő.

– Ne bohóckodj, kislányom, gyere ide! – szólította az anyja a gyereket, aki szomorúan tette le az álomruhát.

Aranka megvizsgálta a finom holmit: a felsőrészét selyemből szabták, gyöngyök és flitterek csillogtak rajta, a szoknya fodrait fátyolkönnyű organzából varrták. „Verd ki a fejedből a lila gondolatokat! Hová vennéd fel, a zöldségeshez?” – dorgálta magát. Turkált ímmel-ámmal, de összeugrott a gyomra. Azt látta, hogy egy sudár fiatalasszony emeli fel az estélyit, belebújik és megpördül benne. Fejedelmi látványt nyújtott. A nőnek mégsem tetszett, megvonta a vállát, és ledobta. Aranka elmarta gyorsan a lila göncöt, rohant vele a pénztárhoz.

Otthon dobogó szívvel próbálta fel. Csakhogy hátul nem jött fel a cipzár, a keble meg kibuggyant a dekoltázsból.

Szűk volt, minek szépítsük. Ahogy cibálta le magáról, egy gyöngyszem leszakadt, s begurult a sezlon alá. Aranka bevágta a ruhát a szekrény aljába, majd elbóbiskolt a tévé előtt. Álmában az operabálban keringőzött – lila fodrok röpködtek a bokája körül.