Végrendelet nem készült – Egy vasat sem örököltem – Hát így jártam

Kedves Ágnes!
Negyvenéves óvónő vagyok, egy nagyváros kertvárosában élünk a férjemmel és két gyermekünkkel.
Szüleim korán elváltak, ma már egyikük sem él. Apukámat két évig ápoltam. Édesanyám súlyos Alzheimer-kórban szenvedett, aki látott már ilyen beteget, tudja, milyen tortúra, nem is neki, hiszen nem tud semmiről, hanem a családnak. Mégsem adtuk intézetbe, hanem erőnk megfeszítésével négy évig ápoltuk, a mostohaapám és én. Anyukám férje igazából nem nevezhető mostohaapámnak, hiszen már felnőtt voltam, amikor anyuval összeházasodtak. De mindig nagyon jó viszony volt köztünk, gyerekeimet is nagyapaként szerette.
Láttam, hogy milyen gonddal, szeretettel bánik anyámmal. Amikor anyu meghalt, a Papa – így nevezték a gyerekeim, így mi is – teljesen beolvadt a mi családunkba. Mivel tíz percre lakott tőlünk, naponta benézett, egy héten legalább háromszor nálunk vacsorázott. Neki egy lánya van, aki Kanadában él, nem jött haza anyukám temetésére sem, 2-3 évenként látták egymást.
Egy év múlva Papa is megbetegedett, másfél évig hol kórházban volt, hol otthon. Én ápoltam, ezt természetesnek vettem. Látogattuk a kórházban is, volt, hogy naponta. Közben rendben tartottam a lakását, intéztem a hivatalos ügyeit. Isten látja lelkemet, hogy nem foglalkoztam az örökséggel. Egyszer azonban éppen akkor mentem hozzá, amikor nála volt egy régi barátja. A bácsi mondta, hogy egész mostanáig rólam áradozott a Papa, milyen jó vagyok hozzá. Majd viccesen hozzá fordult:
– Aztán, remélem, megemlékezel a végrendeletedben erről az angyalról!
– A Papa erre idegesen reagált: – Hol van az még, nem foglalkozom ilyesmivel! Különben is, Kinga igazán nem érdekből törődik velem! – Mivel, hogy tényleg így volt, ezen akkor átsiklottam.
Papa pár hónap múlva meghalt. S mivel valóban nem írt végrendeletet, én egy vasat sem örököltem, mindent a kanadai lánya kapott, aki semmit sem törődött vele. Egész betegsége alatt egyszer sem jött haza, csak a temetésére. Hát így jártam.
A tanulságot nem nehéz levonni…
Üdvözlettel: Kinga


Kedves Kinga!
Úgy gondolom, a tanulság nem az, amire talán céloz, hogy nem érdemes jónak lenni. Nekem nagyon furcsa, amikor felnőtt, javakorabeli emberek félnek végrendeletet írni, mert hallani sem akarnak a halálról. Ez felelőtlen magatartás, különösen, ha komolyabb vagyonról van szó. (Persze, alapesetben, ha csak a gyerekek jöhetnek szóba, egyforma mértékben, ott nem szükséges.) A kedves mostohaapuka lustaságból, szorongásból elmulasztotta ezt megtenni – ami bizony kimeríti a hálátlanság fogalmát.
Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes