'Kedves Krisztina! Dehogy őrült, nagyon is észnél van!'

Kedves Ágnes!
Huszonkét éves lány vagyok, egy dunántúli városban élek. Tudom, furcsán hangzik, ha azt mondom magamról, hogy csinos vagyok, de ez a „tény” hozzátartozik a történetemhez. Egy divatüzletben dolgozom eladóként, s közben levelezőn folytatom főiskolai tanulmányaimat. Még otthon lakom a szüleimmel és két testvéremmel. A szüleim egyszerű emberek, nem vagyunk túl jól eleresztve anyagilag, ezért nem is tanulok nappalin, dolgoznom kell – de ezzel nincs problémám.
Hét hónapja járok-jártam egy fiatal orvossal, karácsonyra terveztük az esküvőt. Erős akaratú, ambiciózus férfi, határozott elképzeléssel mindenről. Nagyon másféle családból származik: minden felmenője orvos, ő már a negyedik generáció a sorban. A család vallásos, konzervatív, s az én szerelmem kijelentette, hogy ő csak szűz lányt vesz feleségül. Én megfeleltem ennek a feltételnek, nem vallási okból, hanem mert egyszerűen nem találkoztam még olyan fiúval, akiben megbíztam volna. Gábor az első… Nagy volt a szerelem, s a nyáron megtörtént a beteljesülés. Én később mosolyogva megkérdeztem, akkor most már nem is érvényes a júniusi leánykérés? A válasza hallatán nem akartam hinni a fülemnek. Azt mondta: ő férfi, ezért nekem kellett volna nagyobb önuralmat tanúsítani, s nem engedni neki! Azt válaszoltam: én azt hittem, hogy mi szeretjük egymást, akkor nem mindegy, hogy augusztusban leszünk egymáséi vagy decemberben?
Nem ragozom tovább, megmondta, hogy kissé kiábrándult belőlem, bár még nem fújta le az esküvőt. Amúgy is sokat kritizál: nem tudok elég jól angolul, nem nagyon értek a komolyzenéhez, túl hangosan nevetek, öltözhetnék szolidabban… Igen, a szüleim nem tudtak külön nyelvórákra járatni, csak a gimnáziumban tanultam az angolt, de így is középfokú nyelvvizsgát szereztem. Valóban nem túl jól ismerem a klasszikus zenét, mert a családomban nem volt rá igény. Egyáltalán nem öltözöm kihívóan, de a divatot követem. Végül kibökte, hogy igazából az egyetlen értékem a szépségem. Ez volt az utolsó csepp a pohárban – elküldtem a fenébe. Mindenki azt mondja: őrült vagyok…
Üdvözlettel: Krisztina


Kedves Krisztina!
Dehogy őrült, nagyon is észnél van! Ha a fiatalember nagy kegyesen meg is bocsátotta volna a „bűnét”, amit amúgy ketten követtek el – akkor sem sülne ki semmi jó az ilyen házasságból. Mindig csak lekezelést, kritikát, dorgálást kapna, sőt megkockáztatom: nem kizárt a lelki terror sem. Legyen csak önmaga, semmi baj nincs magával – kívánom, hogy találja majd meg igazán szerető testilelki társát.
Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes