Mennyit ér az emberélet?

A fiatalasszony végstádiumos rákban szenvedett. Megalapozott orvosi vélemény szerint menthetetlen volt: többmilliós költséggel is csak néhány hétig lehetett meghosszabbítani az életét. Azokat a milliókat más célra is fel tudták volna használni vagy megtakarítani – de az asszonynak mindennap ott ültek az ágya mellett a kisgyermekei, hogy minél tovább együtt lehessenek vele – és ő szorította a kezüket, ameddig tehette. Egy volt kórházigazgató mesélte ezt, példaként, hogy vezető orvosok naponta milyen súlyos morális döntésekre kényszerülnek. Tudta, mennyi a kórház adóssága, hiszen ő volt a felelős azért is – mégis az érzelmeire hallgatott.

Az utóbbi húsz évben költségrobbanás következett be az egészségügyben.

Rendkívül drága eljárások, gyógyszerek váltak hozzáférhetővé – és ezzel megvalósíthatatlanná tették a hippokratészi etikát, amelybe még a magyar orvosok idősebb nemzedéke is „belenőtt”: az utolsó pillanatig mindent meg kell tenni a betegért, a költségek nem számítanak. Elkerülhetetlenné vált az egészségügyben is a költség- haszon elemzés. Rengeteg a vita róla, hogy egyáltalán fel lehet-e tenni a kérdést: mennyit ér egy emberi élet? Az etikai természetű válasz, hogy az élet árát nem lehet pénzben kifejezni. A közgazdasági megközelítés szerint viszont az élet megőrzésének ára kiszámítható, mind a haszon, mind a veszteség pénzben kifejezhető, egymással összemérhető.

Kapocsi Erzsébet, a Szegedi Tudományegyetem Magatartástudományi Intézetének oktatója (képünkön) felhívja a figyelmet: a legtöbb vita ott keletkezik, ahol összeérnek a számszerűsíthető és a nem számszerűsíthető tényezők. A megelőzés, a gyógyítás, az egészségmegőrzés tárgyi kiadásai kifejezhetők pénzben – de a betegség okozta fájdalom, félelem és szenvedés, vagy a gyógyulás érdekében tett egyéni erőfeszítés nem. Nagyon is számít, ám csak korlátozottan forintosítható az élet visszanyert vagy el nem vesztett minősége.

Történt egy bulvárosan tárgyalt eset néhány éve: egy ember életét kétmillió forint költséggel két nappal hosszabbították meg. Kapocsi Erzsébet szerint az egyén és a család szempontjából nem mindegy, hogy azt a két napot a beteg öntudatlan állapotban töltötte-e, vagy például megünnepelhette az aranylakodalmát, az unokája ballagását, megvárhatta, hogy hazaérjenek a külföldön élő gyermekei.

Nem mindegy az elemzés módszere sem. Németországban különböző szempontokból hasonlították össze idős, demens, Alzheimer-kórban szenvedő betegek gyógyulását.

Az otthoni ápolás olcsóbbnak bizonyult – az egészségbiztosító számára.

A hozzátartozók viszont részben vagy egészben kiestek a munkából, ami a gazdaságnak kárt, nekik jövedelemveszteséget okozott. Ehhez képest már olcsóbb volt az intézeti ápolás – csakhogy az meg a beteg közérzetét rontotta, hiszen az otthoni környezet állandósága, az, hogy családtag ápolja, jelentősen javítja a beteg életminőségét.

Vitatott kérdés, kinek a szempontja érvényesüljön a költség-haszon elemzésnél. A társadalomé?

Akkor ne gyógykezeljék az olyan betegeket, akik már nem lehetnek hasznára a társadalomnak? Számít-e, hogy valaha hasznára voltak – végigdolgoztak egy életet, fizették a biztosítást? Vagy a súlyosan károsodott újszülöttek, akiknél költséges eljárásokkal is nagyon rossz minőségű életre lehet számítani?

A társadalmi érdek azt diktálja, hogy az egészségügy legyen költséghatékony.

Az egyéni érdek viszont azt, hogy mindenkit megillet a gyógyító eljárások elérhetősége és az egyenlő bánásmód.