Rögös út a gyógyulásig

– Magyarországon 29 kórházban nyújtanak onkológiai ellátást. Ezek közül 13 intézményben – az onkológiai ágyak 65 százalékán – áll közvetlen rendelkezésre gyógyszeres kezelés és sugárterápia is, 16 helyen nincs lehetőség komplex gyógyításra – derül ki a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő adataiból, amelyeket a Napi.hu tett közzé. Az ország öt onkológiai térségében eltérő a betegek gyógyítása során a gyógyszeres és sugaras kezelések aránya, sőt a fővárosi centrumok között is óriásiak a különbségek. Mindez mennyire befolyásolja a gyógyulási esélyeket?

– Fussunk neki messzebbről. Úgy két évtizede még bármely kórházi osztályon végezhettek onkológiai kezeléseket. A szakma képviselői éveken át szorgalmazták, hogy a daganatos betegek ellátása az arra kijelölt onkológiai központokban történjen. Ezeket 2006-ban rendeletileg kijelölték, szigorítottak a finanszírozáson, kemoterápiát ma már csak olyan kórházi osztályokon lehet végezni, amelyeket klinikai onkológia vagy sugárterápia szakmakód alatt regisztráltak. A sugárterápiás központok hosszabb múltra tekintenek vissza, mint a kemoterápiás osztályok, és valóban csak 13 van belőlük az országban. További 16 központban nyújtanak gyógyszeres kezelést, és az országban 6-7 olyan hely – tüdőgyógyászati és gyermekonkológiák – található, ahol bár nincsenek klinikai onkológiai ágyak, speciális kezelési helyként elfogadottak. Az onkológiai ellátás helyi egységeinek ágykapacitásait nem egységes elvek alapján határozzák meg, de nem is ez a legfőbb baj. A betegek mind nagyobb része ma már járóbeteg-ellátásban is kezelhető, emiatt az onkológiai ágyak kihasználtsága az utóbbi években jelentősen csökkent. A meglévő kapacitások elegendőek lennének, ha jobban gazdálkodnánk  velük és hatékonyabb volna a betegek rendszeren belüli irányítása, támogatása, segítése…


– A hazai egészségügy területi ellátási rendszerben működik, azaz a betegek lakóhelye határozza meg, hogy melyik onkológiai központhoz tartoznak. De vajon kezeltetheti-e magát, mondjuk, egy szabolcsi beteg Pesten, ha itt jobbak a feltételek?

– Egy-egy beteg papíron igen. Nagyobb számú betegcsoportnál azonban a gyakorlatban ez nehezen valósítható meg.


– Min múlik?

– Elviekben a lakóhely szerint illetékes onkológiai központban egy több szakorvosból álló csoportnak, az úgynevezett onkoteamnek kellene a területhez tartozó beteg esetét, leleteit áttanulmányoznia és eldöntenie, hogy helyben képesek-e teljes mértékben ellátni az ottani eszközökkel, vagy tovább kell-e küldeni őt egy másik intézménybe. Ha a konkrét beteg számára több esélyt adó terápiás módszerek például csak Debrecenben vagy Budapesten érhetők el, akkor oda kell őt utalni. A gyakorlatban azonban a diagnózis felállítása után nem ez az elv érvényesül. Ki-ki az összeköttetései, avagy orvosa tanácsa révén keres magának megoldást, s amennyiben ez mégsem vezet a várt eredményre, akkor kerül vissza – esetleg már sokkal betegebben – a területileg illetékes ellátóhelyre.


– A betegutat lerövidítendő, mikor tesz jót egy háziorvos? Ha rákgyanú esetén maga utalja be különböző vizsgálatokra a beteget, vagy ha egyenesen az onkoteam elé küldi?

– Szakmai szempontból akkor járna el jól, ha mindjárt az onkoteam elé küldené a páciensét, véleményt kérve a kivizsgálást illetően. Ám mindig az illetékes központon múlik, hogy mit lép: befogadja-e a beteget, vagy visszautalja az alapellátásba és csak a kivizsgálás végén óhajtja látni. Többnyire ez utóbbi történik, mert az onkoteameknek nincs fölös kapacitásuk. Vagyis a háziorvos akkor tesz jót, ha alaposan kivizsgáltatja a beteget, és az eredmények birtokában küldi be az onkológiai központba. Az más kérdés, hogy mennyi időt veszít így a páciens, hiszen az onkológiai centrumok sürgősséggel igényelhetnek vizsgálatokat, míg ha a háziorvos kér labort, ultrahang- vagy CT-vizsgálatot, akár hónapokba is beletelhet, mire elkészül  a diagnózis.


– A kezelés menetrendjét végül is az onkoteam határozza meg. Mennyire befolyásolja a munkájukat az orvoshiány?

– Kórházról kórházra vándorolnak a specialisták, de gyakran még így sem tudnak összeülni teljes létszámban. Elméletileg minden egyes beteg kórtörténetét alaposan elemezniük kellene, de az idő- és szakemberhiány miatt sajnos ez nem mindig történik meg. Általában maga az előterjesztő orvos végzi el a munka oroszlánrészét, s a javaslataira a többiek rábólintanak.


– Pénz lenne elegendő a rákgyógyításban – állítják –, de úgy tűnik, ez önmagában nem elegendő a problémák megoldásához.

– Van ebben igazság. Amennyi pénz ma a magyar egészségügyben az onkológiára jut, abból ki kellene jönni. A helyzet azonban ahhoz hasonlítható, mint amikor megkapjuk a fizetésünket, és számunkra kedves dolgokra költjük el – csak eközben elfelejtjük kifizetni a számlákat és félretenni a kosztpénzt. A rákgyógyításra fordítható összeggel is így gazdálkodnak: a páciensek egy jelentős részének gyógyítására minimális összeget fordítanak, míg egy másik csoport nyugati szintű ellátást kaphat a közös kasszából. A betegek sorsát a lakóhelyükhez tartozó kórház szakmai-gazdasági problémái is befolyásolják: például a sebészeti kapacitások vagy az altatóorvosok hiánya a daganatos műtéteket is érinti. Komoly gond a szétforgácsolt ellátás. Egy ilyen kis országban, ahol meglehetősen rosszul állunk a korszerű gyógyításhoz szükséges eszközökkel és emellett még orvoshiánnyal is küzdünk, inkább kevesebb, de hatékonyabb és könnyebben átlátható, jobban számon kérhető színtéren kellene az erőforrásokat koncentrálni. Azt a célt kellene kitűzni, hogy azonos betegségparaméterek mellett minden beteg, lakjon bárhol is az országban, azonos elvek szerinti, korrekt kezelésben részesülhessen. Ha erre a lakóhely szerint illetékes onkológiai központban nincsen mód, akkor egyenes út vezessen a térségi onkológiai ellátási központba. Ehhez képest még mindig sok olyan helyen nyúlnak a rákos beteghez, ahol nincsenek meg a szükséges feltételek, illetve a szakmai tudás. A legszomorúbb azonban, hogy sok ember azzal szembesül: ha nem Magyarországon élne vagy sok pénze lenne, akkor jobb esélyekkel indulhatna el a gyógyulás útján.