Szücs Gábor: Volt egyszer egy Kék Pelikán

Ákos hagyatékából került elő a mozi, amely visszarepít ’89–90-be. Azokba az évekbe, amikor világútlevelünk lett, s néztünk, mint a moziban, hiszen addig el sem tudtuk képzelni, hogy utazhatunk, oda és annyiszor, ahová és ahányszor csak akarunk. Már ha volt pénzünk.

A három bajtársnak persze nem volt, ezért aztán ők lettek a legnagyobb vonatjegy- hamisítók az országban.

„Nem bűnözni akartunk, hanem utazni.

Mi abban a korban nőttünk fel, amikor be voltunk zárva; ’89-cel sok fiatal kapta meg a szabadságot, csak éppen arról is gondoskodott a hatalom, hogy nyugatra igazából ne tudj menni. Míg mondjuk (Kelet-)Berlinbe 200 forint, a száz kilométerrel közelebb lévő Münchenbe 30 ezer volt a vonatjegy ára.

Az akkori jegyeken nem volt sem vízjel, sem hologram. A szöveget kézzel, tintával, indigóval írták a jegypénztárakban, ahányan – annyiféleképpen. Aztán ráütötték a bélyegzőt, s indulhattál. Adta magát a dolog: valaki szólt, hogy volnának hamis vonatjegyek.

Ekkor a kezedbe vettél egy ilyen jegyet, és egész egyszerűen nem hitted el, hogy ezzel bárhová el lehet utazni, olyan vállalhatatlan volt a minősége. Egymásra néztünk, s kimondtuk: mi jobbat tudunk csinálni.

Először is kellett egy rendes nemzetközi jegy. A legrövidebb és a legolcsóbb a Szob– Štúrovo viszonylat, 1500 forintért. Vettünk hát öt Szob–Štúrovo bilétát, és elkezdtük a kísérletezést: hogyan kell eltüntetni a jegyen lévő, indigóval írt információkat? Először hipóval próbálkoztunk, de az nem volt jó, váltottunk Domestosra. Mi az, nagytakarítás lesz, fiúk? – kérdezte a közértes pénztáros.

Ráöntöttük a jegyre, ugyan eltűnt a szöveg, de eltűnt a jegy is; erős volt a koncentráció.

Elfogyott az öt próbajegy, mire kialakult a recept: forró Domestost ráönteni, aztán gyorsan forró vízzel lemosni, egynapos préselés – a remek Révai lexikonban –, s előttünk áll a tökéletes, kitöltetlen jegy. Találtunk egy bélyegzőkészítőt, megmutattuk az eredeti pecsétet, de megnyugtatására áfás számlát kértünk a MÁV nevére és címére...

Első időkben csak mi utaztunk. Kinyílt a világ: Stockholm, Párizs, Róma, Berlin. Akkor jöttek az irigy ismerősök. Meg az ismerősök ismerősei. Az első nyáron 10, a másodikon 50, aztán 150 jegyet hamisítottunk.

Utána már nem tudod követni, de már benne vagy, és nem tudsz kilépni. Volt kioktatás.

Öltözz fel rendesen. Nyugodtan, a farzsebedből vedd ki a félbehajtott jegyet, mert mit számít neked az a 150 ezer forint, a kalauz szeretni fog, úgyis csak hamis jegyet látott eddig. Kávé, víz és sütemény is járt az első osztályhoz, erre külön felhívtuk a figyelmet: fogyasszunk nyugodtan, ha már ilyen drága bilétát vásároltunk... A legfontosabb: jegyet nem hagyunk a kalauznál.

Tehát, ha gyanús neki a történet, akkor ki kell kapni a kezéből és meg kell enni.

Évekkel később az egyik jegypénztáros megkérdezte: miért megy mindenki Štúrovóba, mi van ott, diákfesztivál? Akkor úgy döntöttünk, hogy jobb lenne leállni. Leálltunk, és nagytakarítást rendezett mindenki.

Köszönet apukának és anyukának, hogy soha nem adtak elég pénzt, és így kénytelenek voltunk kreatívan hozzáállni az élethez.

És leginkább köszönet a Kék Pelikán márkanevű indigónak. Mert a szabadságot, azt végül is ő hozta el nekünk…”


Lejegyezte: Szücs Gábor