'Első felindultságomban írok önnek egy hatalmas családi veszekedés után...'

Kedves Ágnes!
Vasárnap délután van, első felindultságomban írok önnek egy hatalmas családi veszekedés után. Nem fogja kitalálni, min vesztünk össze: ők, a nyolcvanon felüli szüleim és én, a középkorú asszony. A politikán! Már a rendszerváltozás után kiderült, hogy a férjem és a szüleim teljesen más politikai, világnézeti elveket vallanak, és élesen szemben állnak egymással.
Sok-sok találkozás torkollott haragos vitába, néha veszekedésbe. (Nem írom meg, hogy ki melyik oldalon állt, mert nem ez a lényeg.) A férjem néha dühösen elrohant, én meg, két tűz között, próbáltam békíteni őket. Olykor sikerrel, máskor hetekig eltartott a haragszom rád.
Azóta elváltunk, az utóbbi években már egyedül járok hozzájuk…
A szüleim jó ideje nyugdíjasok, több idejük marad a közélet és a politika figyelemmel kísérésére. Persze kizárólag azokat a tévécsatornákat nézik és azokat a rádiókat hallgatják, amelyekből a saját nézeteiket látják alátámasztani. Én soha nem voltam olyan szélsőséges, mint a férjem vagy ők, próbálok középen maradni. De a szüleimnek ez kevés.
Most, hogy elkezdődött a kampány, ők is belelendültek. A vasárnapi húsleves fölött próbálnak győzködni. Ma délben aztán kissé elfajultak a dolgok. Kérdőre vontak, hova fogok szavazni majd áprilisban. Szó szót követett, végül kijelentették: ha nem úgy, ahogyan ők, akkor be se tegyem többé a lábam hozzájuk!
Én meg megmakacsoltam magam, nem hagytam rájuk. Hadd legyen már önálló véleményem ötvenévesen.
Családanya vagyok, felelős állásban dolgozom, talán ne az anyukám-apukám mondja meg, hova húzzam az ikszet. Jó, nem hiszem, hogy tényleg kitagadnának, de ha belegondolok, hogy még csak a kampány kezdetén vagyunk… Mi lesz még itt?
Üdvözlettel: Márta

Kedves Márta!
Bizony, úgy fest, hogy éles kampányra számíthatunk. Amúgy ismerős ez a helyzet. A kilencvenes évek elején-közepén az én családomban, az én baráti körömben is heves viták zajlottak. A barátaink egy részét el is vesztettük, mert a kapcsolat nem bírta ki a politikai szembenállást. De a legjobb barátaim megmaradtak, mert képesek voltunk fontossági sorrendet felállítani, s elválasztani a magánérzelmeket a politikai kötődésektől. A családban ugyanígy alakult. Aztán mindenki lehiggadt. Mert sokkal árnyaltabban látjuk a közéletet, mint húsz éve. S főleg azért, mert rájöttünk, hogy semmi nem éri meg a családi szeretet felbomlását! Azt remélem, hogy a szülei is rájönnek erre. Addig meg legyen türelmes velük, még ha „szót fogadnia” már nem is kell! 
Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes