'Ne sértődjön meg, hanem húzódjon kissé hátrébb'

Kedves Ágnes!
Fiatalasszonyként nagyon sokat szenvedtem az anyósomtól. A tíz év, amíg együtt kellett laknunk, a pokol volt számomra. Akkor megfogadtam, ha valaha lesz egy menyem, jó kapcsolat lesz köztünk. Aminek előfeltétele a külön lakás, valamint az, hogy elfogadom majd olyannak, amilyen, soha nem kritizálom. Tartottam is ezt a fogadalmat. Egyetlen fiamat több vetélés után, féléves ágyban fekvéssel, nagy nehézségek árán hordtam ki, s a szülésbe is majdnem belehaltam. Kiskorában sokat betegeskedett, hurcoltam orvosokhoz, fejlesztésekre. Szerencsére teljesen rendbe jött, felnőtt. Kicsiként mindig vele voltam, nem tudtam dolgozni sem az ápolása miatt, így nagyon összenőttünk. A házasságom átlagos, nem veszekszünk, de nem is beszélgetünk túl sokat a férjemmel a praktikus teendőkön kívül. Elmondhatom, hogy a fiam a lelki társam. Nem örültem, amikor 26 évesen megnősült, de persze ez az élet rendje. Semmi kifogás nem lehetett a választottjával szemben: csinos, rendes, házias lányt vett el, hamar megszerettem. Jelentősen segítettünk nekik abban, hogy önálló lakásban kezdhessék a közös életüket. Hároméves házasok, és most először kerültünk ellentétbe egymással. Tudni kell, hogy a fiatalok egyik vasárnap nálunk ebédelnek, a másik vasárnapon pedig a menyem szüleinél. Ez így igazságos, nem is vitatom. De mivel ez családi esemény, ilyenkor nemigen van alkalmam külön beszélgetni a fiammal. Ezért naponta esténként telefonálunk, de félóránál többet soha nem beszélünk. Elmondja a munkahelyi gondjait, örömeit, és én is beszámolok a napomról. Az utóbbi időben azonban lerövidültek a beszélgetéseink. Észrevettem, hogy különböző ürügyekkel hamar befejezi. Végül kiszedtem belőle, hogy a menyem sokallja ezeket az esti félórákat. Merthogy mindketten nagyon sokat dolgoznak, elég későn érnek haza, és akkor abból a két-három órából, amit lefekvés előtt együtt tölthetnének, én még el is veszek… A fiam csak hümmög-dörmög, nem tudom, őszintén mit érez. Kérem, mondja el a véleményét: tényleg önzőség a részemről, hogy napi félórát kérek az életéből?
Üdvözlettel: Julianna


Kedves Julianna!
Nem nevezném önzőségnek, inkább az anyai szeretet túltengésének. Ideje, hogy elfogadja: a fia felnőtt, saját családja van, és már nem az anyja a lelki társa, hanem a felesége – s ez így van rendjén. Ne sértődjön meg, hanem húzódjon kissé hátrébb. Bízza a fiára, mikor telefonál, mert így nem kötelességből, hanem szeretetből fogja megtenni. Az anyáknak idővel tudniuk kell elengedni a gyereküket…
Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes