Kényelmetlen dívány

„Gratulálok! Öt hölgynek nem kell többé úgy tennie, mintha vonzódna Harvey Weinsteinhez!” Ezekkel a szavakkal konferálta fel Seth MacFarlane amerikai komikus a 2013-as Oscar-díjra jelölt legjobb színésznők névsorát a díjkiosztás előeseményén. Hiába. A hollywoodi álomgyárban még a legfájóbb traumákból is könnyed szórakozást kreálnak: mindenki azt hitte, ez is csak egy a sok poén közül.

Pedig az elgondolás, hogy a női sztároknak és önjelölt sztárocskáknak kötelező minimum jó pofát vágni az öregedő férfi stúdióvezetők és producerek közeledésének, egyidős Hollywood lankáival, akárcsak a szereposztó dívány intézménye.

A filmipar aranykoráról nem csak szép emlékeket őrzött Shirley Temple. Memoárjában a Metro-Goldwyn-Mayer stúdió egyik produceréről, Arthur Freedről állította, hogy 12 éves korában kigombolta előtte a nadrágját.

Louis B Mayer, az MGM társalapítója a stúdió első számú ifjú csillagát, Judy Garlandot ültette rendszeresen az ölébe. Az Óz, a csodák csodája főszereplője nappal amfetaminnal, éjjel altatókkal tudta csak elviselni Hollywoodot.

Ginger Rogers szerint a Columbia stúdió feje is sajátos módját választotta az udvarlásnak: Harry Cohn egy asztal körül kergetőzve kezdett ki vele.

Marilyn Monroe nem köntörfalazott, egyenesen egy túlzsúfolt bordélyhoz hasonlította Hollywoodot.

A próbafelvételekre sohasem a stúdiókapukból vezetett az út, a moziszerződéseket a szereposztó díványon és azokon az intim partikon osztatták ki, ahol a nők hajlandók voltak szexuálisan kedvezni a befolyásos férfiaknak.

Az '50-es években továbbra is a producerek pengették a húrokat a híres dombok közt, viszont ekkor már a rendezőknek is jóval nagyobb szerep jutott a lapok osztásakor, mint korábban – így a zaklatásokból is jobban kivették részüket.

Alfred Hitchcockról például köztudott volt, hogy melyik típust kedveli. „A szőkékből lesz a legjobb áldozat – hangoztatta szereposztásának alapelvét. – Olyanok, mint a szűz hó, amelyben felsejlik a véres lábnyom.”

A Madarak blondie sztárja, Tippi Hedren memoárjában arról vall, hogyan is csinált belőle Hitchcock valódi áldozatot több éven keresztül: a rendező a nőre vetette magát egy limuzinban, majd a forgatáson élő madarakkal büntette őt az ellenállásáért. Végül a karrierjét is tönkretette.

1972-ben az Utolsó tangó Párizsban című filmben a Marlon Brando oldalán csillogó Maria Schneider arról vallott, hogy a rendező Bernardo Bertolucci hogyan alázta meg és egy kulcsfontosságú jelenetre hivatkozva miként vett rajta erőszakot Brando közreműködésével.

Reese Witherspoont 16 évesen támadta meg egy rendező – az incidenst követően az ügynökök és producerek mély hallgatásba burkolóztak a munkaszerződésével kapcsolatban.

A mogul és a sztárocska örök érvényű modellje teszi a Hollywood-produkciót alapvetően szexista rendszerré. S ami a színfalak mögött zajlik, legtöbbször ugyanaz kel életre a filmvásznon – fordítva.

Hány olyan mozit láthatunk napjainkban is, amelyben a fiatal, alázatos nő ellenállhatatlan vonzalmat érez az idősebb, erős férfi iránt. Ha bárkinek az lenne a benyomása, hogy a hollywoodi mozi a filmeket megálmodó rendezők és producerek vágyainak összjátéka, talán nem is téved nagyot. Már csak az a kérdés, kit akarnak átejteni az ömlengős románcokkal: a főleg – 52 százalékban – nőkből álló közönséget, vagy a filmstúdiók ügyvezetőit, akik egy szál köntösben kergetik az asztal körül az újdonsült sztárocskákat?