Borzák Tibor: Nincs tovább

Edit végül élettársa külvárosi szüleinél köt ki. Nehezen szánja rá magát, nem rajonganak egymásért. Még csak órák telnek el, máris összekapnak valami apróságon.

Rajtuk kívül is van elég éhes száj a házban – és ezt éreztetik is vele. Befogadják ugyan babástól, de legjobb lenne nélkülük. Izzik a feszültség köztük. A kismama két napig bírja, összepakol és továbbáll.

Hosszú útra indul, egészen a szerb határig, a szülei otthonába. Nincsenek nagy reményei. Amíg egy fedél alatt éltek, folyton veszekedtek, állandósult a félelem. Alkoholista apja verte a családot. Egyszer szeneslapáttal ütötte asszonya fejét, alig tudott elmenekülni előle. A szomszédoknál talált menedéket, ők mosták le vérző sebeit. Edit is kapott néha a vasalózsinórral, és a testvérei sem úszták meg. Nem nézhette tétlenül ezt a gyámhatóság, gyermekotthon lett a vége.

– Zárva az ajtó – állapítja meg Edit a viharvert ház bejáratánál. Kicsit meg is könnyebbül. Valójában fél a találkozástól.

Nem tudhatja, milyen hatást váltana ki, ha az öregek meglátják kisbabával a karján. Apja nyilván kocsmázik, anyja talán megint menekülésre kényszerült, valamelyik rokonánál bujkálhat. Mennie kell hát tovább.

A faluban is esik, egyre sűrűbben hullanak a hópelyhek. Edit szinte reszket, annyira fázik. Ócska cipője átázott, szakadt kabátjában nincs bélés. Jólesne megpihenni egy meleg szobában, babáját is meg kellene szoptatni. Talán majd valamelyik unokatestvérénél. Végigjárja mindet, de sehol nem fogadják be. Elég bajuk van nélkülük is.

Szabad ég alatt nem tölthetik a fagyos éjszakát, biztosan nem élnék túl. Editnek eszébe jut gyerekkori ismerőse, bekopog az ablakán. Hajdani osztálytársa nem sokat változott, megőrizte fiatalos arcvonásait.

Először persze gyanúsan méregeti az előtte álló anyát és gyermekét, de amikor felszínre törnek a közös emlékeik, megenyhül a szíve.

Másnap Edit tesz még egy próbát. Kigyalogol a tanyán élő nagynénjéhez. Jeges szél fújja az arcát, utat tapos a vastag hóban.

Ebben a szörnyű hidegben a világ végén élő asszony lelke is megkérgesedett, hallani sem akar új jövevényekről. Nem kíváncsi a kisbabára sem, rá se néz. Edit hiába könyörög, hogy adjon nekik átmeneti szállást, hajthatatlan.

– Istenem, adj tanácsot, mit csináljak! – néz az ég felé. Végső kétségbeesésében bemegy a gyámügyi osztályra. Nem fagyhat meg a csöppség, biztonságos otthonban kell lennie, ahol megfelelő ellátást kap. Kisgyerekként neki is kijutott az állami gondozásból. Nem bírta megszokni, megszökött az intézetből. Most ezt a sorsot méri saját fiára, merthogy nincs más választása. Élete legszörnyűbb döntése.

Edit leül a csecsemőotthon lépcsőjére. Még egyszer megszoptatja a babáját – utoljára. Így búcsúznak el. Aztán csukódik az ajtó.

Nem jönnek könnyek a szeméből, pedig határtalan fájdalmat érez. Könnycseppeknél sokkal nagyobb a vesztesége: a szívét tépték ki. Alig múlt tizennyolc, de aggastyánnak érzi magát. Gyermekére ezután már csak a pólya emlékezteti, azt visszakapta a gondozóktól. Belegyömöszöli egy nejlonszatyorba, és céltalanul indul tovább.

Ösztönei a szülői házhoz vezetik. Nyílik az ajtó, anyja tekintete a szatyorból kikandikáló pólyára szegeződik:

– Te őrült! Hová tetted a gyerekedet? – ripakodik a lányára.

Edit azzal vág vissza, hogy annak idején az anyja is erre kényszerült. Nincs joga vádaskodni. Átölelik egymást, és feltör belőlük a zokogás. Mintha még jobban rákezdene a hóesés. Összemosódik kint és bent.

Két nap múlva karácsony. Edit számára ez az ünnep nincs többé.