Egy szobában az albérlővel - Együtt könnyebb elviselni a nyomort

Szilveszter napjára ónos esőt jeleztek a meteorológusok északon, de szerencsére csak eső esik. Dél-Borsodba megyünk: Mezőkeresztesre, Tiszalúcra, Taktabájra, Csobajra. Több mint négyszáz kilométer áll előttünk, be kell osztanunk az időt.

Fél tízkor Farkas Gézáéknál, Mezőkeresztesen vagyunk. Írtunk róluk régebben, és életükben nagy dolog történt azóta: sikerült házat venniük. Kicsi ház, de mégiscsak az övék, 1 millió 200 ezer forintot fizettek érte, 50 ezret havonta. Két év kellett hozzá, s immár túl vannak az utolsó részleten. Gézával és feleségével, Marikával meg legkisebb gyermekükkel, az ötödikes Valentinával a konyhában beszélgetünk. Az apának most hál' Istennek van munkája Pesten, építkezésen, ahová a kisebbik fiát, a még velük együtt lakó Eriket is magával viheti. S nagy öröm, hogy Valentina – aki egy vesével született és beteges – továbbra is jól tanul. Ha így folytatja, ő lehet az első a családban, aki majd középiskolába kerülhet, s onnan talán tovább is vezethet az út. Köszönik a lisztet, cukrot, étolajat, ruhát, amit kaptak, s elmondják, hogy Lovásziban (Zala megye) valaki fölajánlott nekik egy teljes szobabútort – csak nincs, aki olyan messziről elhozza. Ehhez kérnek segítséget, hátha találnának alkalmi fuvarost.

Tiszalúc, a következő helyszín csaknem száz kilométerre van innen. Délre érünk oda, de a Béke út egyik házában alkonyat fogad. Három kislányával él itt Ferenczi Szandra, és szomorúan mondja: két éve, hogy kikapcsolták az áramot, mert nem tudta a villanyszámlát fizetni. A hétéves Vanda – ő már iskolába jár – és az ötéves Alexandra az utcai szobában játszik – ott kicsit világosabb van –, a legkisebb, Jázmin édesanyja karján ül, ő karácsony első napján töltötte be az egy évet. Vanda januártól megint gyertya mellett készíti a leckét, de anyja most bizakodik: még a télen édesapja és nagyanyja segítségével ki tudja az adósságot fizetni, s visszakapcsolják a villanyt. Szakmája nincs, a tarcali szőlőkbe járt dolgozni. Nem tudja, hogy mi lesz vele, ha letelik a gyes.

Tiszalúctól Taktabájig – Taktaharkányon és Taktakenézen, Prügyön át – csaknem másfél óra alatt tesszük meg a nem egészen harminc kilométert, utoljára Kárpátalján jártam ilyen utakon. Kátyú hátán kátyú, és a ködben kanyar követ kanyart. De Béke út Bájon is van, s éppen oda tartunk, Zoltai Gyulához. Nála szebb kézírású férfiembert tán még nem is láttam, gyöngybetűkkel rótta papírra panaszait hetvenévesen. S ahogy benyitok hozzá és főbérlőjéhez, Dobos Tiborhoz – akivel, hogy spóroljanak a fűtésen, villanyon, egy szobában laknak –, látom, hogy a kesergésre tényleg megvan az okuk. A ház berendezése enyhén szólva is kopott, s lakóinak szerény nyugdíjából sok mindenre nem telik. Zoltai Gyula, akinek két érettségije – közgazdasági technikumi és vendéglátó-ipari szakközépiskolai – is van, egykor jobb napokat látott, Budapesten és a Balatonnál volt pincér. Életének tragédiája, hogy autóbalesetben elvesztette húszéves fiát. Az első után elhagyta a második felesége is, s hiába keres társat. Egyedül maradt Dobos Tibor, az egykori cipész is, akinek egyik keze megnyomorodott, és nem tud már dolgozni vele.

Utunk utolsó állomása a szomszéd falu, Csobaj, ahonnan a település elesettjeinek pártfogójaként Vartek Istvánné küldött levelet. Ez alkalommal a két gyermekét egyedül nevelő Poczkodi Ferencnek és fiainak, a 15 éves Benjáminnak és a 12 éves Marcellnek kért segítséget. Marcell sorsát nehezíti, hogy dongalábbal született, műtétre volna szüksége. A fiúk anyja évekkel ezelőtt visszaköltözött Pestre, ők az édesapjukkal maradtak, aki most géplakatosként közmunkás. Együtt várják az estét, az éjfélt, a reményeik szerint boldogabb új évet. Ennyi fért egy téli napba, és a csomagtartó meg az utastér is kiürült.

Mire elindulunk hazafelé Csobajról, a köd olyan sűrű és fehér, mint a tej. A dél-borsodi kis falvakban sötétség és csönd van, de Miskolcnál az autópályára érve már kezdődik a tűzijáték, robbannak a homályban a rakéták. Mert elvégre szilveszter van. Kinek ilyen, kinek olyan...