Megkerült örökség

Dokumentumokkal fölszerelkezve vár bennünket Marúsa Ferencné a csendes kisvárosban lévő társasház emeleti lakásában.

– Ennyi maradt a szüleim életének küzdelméből – forgatja a tulajdoni lapokat a drávapalkonyai osztatlan közös földterületről.

A Szegedről Baranyába származott család még 1957-ben vásárolt a Dráva-parti kis falu közös erdejéből jogosultságot a használatra, ahogyan olvasónk mondja, nem kevés pénzért. Sokáig azonban nem élvezhették az erdő hasznát, azt ugyanis „önkéntesen” fel kellett ajánlaniuk az akkoriban alakuló téesznek.

Elérkezett a várva várt rendszerváltás, ami azonban számukra csalódást okozott: a család nem az egykori területét kapta vissza, hanem egy nehezen megközelíthető helyen lévő osztatlan közös terület részletét, valahol a Dráva mentén.

– De még ezt is tudomásul vesszük, ha nem fokozottan védett területen mérik ki – panaszolja az asszony. – Így viszont az égvilágon semmi hasznom belőle. Se fát nem vágathatok ki, se el nem adhatom. Hatvan éve nincs jövedelmünk a tulajdonunkból. Kisnyugdíjasként egyedül élek, 73 évesen szeretném végre használni az örökségemet. Gondolom, ez természetes kívánság.

Akkor hát lássuk magát az erdőt – hajtogatom össze a dokumentumokat. Számomra különös utazás kezdődik, ugyanis kiderül, Marúsa Ferencné sohasem járt az erdejében, valójában csupán sejtései vannak róla, hol lehet. Először a környék földjeit jól ismerő drávaszabolcsi Teleki Lászlót keressük fel, ezúttal azonban ő is tanácstalan. Akkor talán Németh Sándor Drávapalkonyán?

A gazdálkodó család hosszas beszélgetést követően már tud némi eligazítást adni a nyomozásban, így végül a határátkelő előtt közvetlenül jobbra fordulva a földúton megtaláljuk a keresett területet, amelyből fél hektár olvasónk tulajdona.

Az erdő valóban fenséges, a téli szürkületben nyugalmat áraszt hatalmas fáival. Mellette a Dráva hömpölyög, partján horgászok várnak a szerencséjükre, a túloldalon pedig már Horvátország. Kikapcsolódásra tehát valóban alkalmas a terület, ám mindez nem vigasztalja olvasónkat.

– Úgy érzem, ki vagyok semmizve – ballag mellettünk. – A döntéshozók számára mindenki fontos, csak az egyszerű szegény ember nem. Az állami támogatást is annak adják, akinek sok van, hogy még több legyen neki. Nekünk meg? – legyint. – Azt sem tudom, kihez forduljak a panaszommal, ezért is kértem a Szabad Föld segítségét. Hogy kihez is lehet fordulni ilyen esetben? Első gondolatom a Duna-Dráva Nemzeti Park igazgatósága, hiszen olvasónk úgy érzi, e szervezet korlátozásai miatt nincs haszna a területéből. Alig telt el egy óra az e-mailem megírását követően, máris hívott Závóczky Szabolcs igazgató.

– A megadott helyrajzi szám alapján rákerestem az olvasójuk tulajdonában lévő erdőterületre, amelyen akár véghasználat, akár gyérítés lehetséges – tájékoztatott. – Viszont, ahogy látom, Marúsa Ferencné nem jelentkezett be erdőhasználatra. Ez az első lépés, ha a tulajdonának hasznát akarja látni.

– És akár el is adhatja?

– Ennek sincs akadálya, egyedül bérbe nem adhatja. Ha viszont értékesíteni kívánja, akkor a nemzeti parknak elővételi joga van. Hogy ezzel élni kívánunk-e vagy sem, azt előre megmondani nem tudom, de azt hiszem, a tulajdonos számára ennek nincs is jelentősége. Ha ugyanis úgy döntenénk, hogy megvesszük a területet, akkor ugyanazt az összeget adnánk érte, mint amennyire a vásárlóval megalkudott.