Palágyi Edit: Fiktív Béláné szörföl

A „kultúrban” – maguk közt így hívják a hosszú, kacifántos nevű önkormányzati intézményt – rögvest kezdődik a szépkorúaknak meghirdetett számítógépes tanfolyam. Hogy a nyugdíjasok nem érzik szépnek ezt a kort, amikor hol a hátuk fáj, hol a lábuk szaggat, s ezért kedvük sincs kimozdulni otthonról, az más kérdés. Ez is közrejátszott abban, hogy a nagyvonalú uniós támogatás jóvoltából meghirdetett ingyenes kurzus létszámát nem sikerült feltölteni. Bejelentkezett ugyan X. Béláné meg Y. Lajosné, de nem érkeztek meg, pedig vígan szörfölhetnének a világháló végtelen, ám olykor viharos tengerén.

– Mi a franc legyen? Elbukjuk a támogatást, ha nem jön össze a minimális létszám. Mi lesz így a fotókkal? – tanakodtak a hajdan népművelőnek hívott mai kulturális menedzserek. Tisztában voltak vele, hogy a legfőbb szabály: a foglalkozásokat aláírásokkal meg a résztvevőkről készült fényképekkel dokumentálni kell. Hadd lássa Brüsszel, hogy nem szórják szét a szélben az uniótól bőséggel érkező pályázati pénzt.

– Megoldjuk! – csapott a homlokára az egyik, vérbeli magyar találékonysággal megáldott munkatárs, és felvázolta a nagy tervet. Beöltöztetnek néhány kedves ismerőst a hiányzó X. Bélánénak és Y. Lajosnénak, és készülhet a fényképalbum. Brüsszelben a kutya sem ismeri e kedves idős hölgyeket, akik kimaradtak a kurzusról, így soha nem derül ki, hogy más van a fotón. Hogy az akció gördülékenyen menjen, az egész tanfolyam képeit egyszerre készítik el: félóra alatt megvan az egész, csak közben át kell öltözni néhányszor. A Béláné szerepére felkért nő előbb ingblúzban, majd blézerben, végül tréningruhában pózol a számítógépnél, így ripsz-ropsz dokumentálják a többhetes kurzust.

Ügyes voltál – dicsérte meg utóbb a ruhás trükköt levezénylő kolleginát a kisfőnök. Aztán megsúgta: – Viszont a szomszéd faluban már nem tartanak semmilyen tanfolyamot, csak a fotózást rendezik meg. Legközelebb mi is megpróbálhatnánk, Marikám…