'Van ilyen, hogy az ember, a jobbik esze ellenére egész életében csak egy férfit szeressen?'

Kedves Ágnes!
Tulajdonképpen nem is tanácsot kérek öntől, hanem a véleményére vagyok kíváncsi. Hetek óta kínoz a bánat, amit a környezetemben senki nem fogad el… Kezdem az elején. 57 éves óvónő vagyok, egyedül élek. Egyetlen gyermekem a 33 éves fiam, aki már családot alapított, két szép unokával ajándékoztak meg. Őt egyedül neveltem fel hatéves kora óta. Akkor váltam el a férjemtől, mert lebukott, hogy megcsalt. Fiatalon kerültünk össze, hatalmas szerelem volt a mienk. Még javában lobogott köztünk a láng, amikor egy véletlen folytán megtudtam, hogy hűtlenkedett. Ő azzal védekezett, hogy egyszeri, egyéjszakás botlás volt, alig ismeri azt a nőt, valami rendezvény után keveredtek össze, azóta sem hallott felőle. Számomra összedőlt a világ. De mivel nem tudtam elképzelni nélküle az életemet, megbocsátottam. Ám pár hónap múlva felhívott a nő és közölte, hogy gyermeket vár a férjemtől. S kiderült, hogy bizony nem egyéjszakás kalandról, hanem hónapok óta tartó viszonyról van szó. Még aznap kitettem az ajtó elé a férjem összes cuccát, másnap beadtam a válópert. Könyörgött, sírt, fogadkozott, de szóba sem álltam vele. Elvette a szeretőjét, megszületett a gyerekük. Én évekig nem beszéltem vele, nem tudtam megbocsátani az árulását. A fiunkkal mindig sokat törődött, nagyvonalú volt a gyerektartás fizetésében is. Egyszer, a válás után úgy nyolc évvel valahogy kettesben maradtunk és kiöntötte a szívét. Azt mondta, élete legnagyobb hibáját követte el, nem boldog a második házassága, minket tekint az igazi családjának. És valahogy összejöttünk. Akkor elkezdődött egy furcsa kapcsolat. Most én váltam a szeretőjévé. Majdnem húsz éven át járt ritkán, de rendszeresen hozzám. Ebben voltak szünetek, néha több év is. Mert én közben újra férjhez mentem. Aztán, amikor ismét elváltam, megint találkozgattunk… De közben soha nem akartam újra a felesége lenni, mert nem tudtam volna megbízni benne. Aztán tavaly novemberben váratlanul meghalt, és én három hónapja nem térek magamhoz, csak sírok és gyászolok. Az édesanyám, a barátnőim és a fiam szerint ez nem normális dolog. Van ilyen, hogy az ember, a jobbik esze ellenére egész életében csak egy férfit szeressen?
Üdvözlettel: Zsófia

Kedves Zsófia!
Hát hogyne volna! Önök soha nem tudtak teljesen elszakadni egymástól. A második házassága kudarcába – mint ahogyan az ő házasságáéba is – nyilván belejátszott ez az erős kötelék. Nincs ebben semmi abnormális, még ha szomorú is, hogy így esett. Sírja csak ki magát, ne fojtsa el, élje meg a gyászt – aztán majd lassan eljön a vigasztalódás is.
Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes