Jogi esetek: Egy félrelépés utóélete

A szülők nem sokkal később elváltak, a gyerekek az apánál maradtak. A nagymama meghalt, a hagyatékot az öröklési szerződésnek megfelelően a két unokának adták át, az apa haszonélvezeti jogával terhelten (az elvált feleség lemondott e jogáról). Körülbelül ezzel egy időben derült ki, hogy a nagyobbik gyereknek nem a férj az apja. Az apa ekkor pert indított, hogy az öröklési szerződést érvénytelenítsék, és ő legyen a társasházi lakás örököse.

A felperes arra hivatkozott: a nagymama az öröklési szerződés megkötésekor abban a téves feltevésben volt, hogy az alperes a vér szerinti unokája. Ha tudja, hogy nem, akkor az öröklési szerződést nem vagy nem így kötötte volna meg.

A pernek két alperese volt: a két gyerek. Kettejük közül a kisebbik elismerte az apja jogát a lakásra, gyakorlatilag kiszállt a perből, a nagyobbik viszont beleállt az ügybe. Azzal érvelt, hogy a nagymama nagyon szerette az unokáit, és a szerződéssel az volt a célja, hogy őket juttassa tulajdonhoz, ne pedig a fiát és a menyét – akit kicsapongó életmódja miatt kifejezetten nem kedvelt.

Az apa érvelése szerint a nagymama kizárólag a vérségi kapcsolatra tekintettel nevezte meg örökösnek az unokáját, akit egyébként valóban szeretett, de arról a haláláig nem szerzett tudomást, hogy nem a vér szerinti leszármazottja. Abszurd feltételezés, hogy egy kvázi visszterhes öröklési szerződést kötött volna egy csecsemővel, ha az a gyermek nem az unokája.

A bíróság végül az apának adott igazat. A döntést azzal indokolta, hogy a téves feltevés esetében a szerződéskötés időpontját kell figyelembe venni, vagyis azt szükséges vizsgálni, hogy az adott időpontban valaki megkötötte volna-e a szerződést, ha tudja, hogy a feltevése téves. A jelen esetben a nagymama biztosan csak azért nevezte meg örököséül a csecsemőt, mert azt hitte, hogy az unokája, hiszen akkor még személyes kötődés nem alakult ki köztük, s olyan szolgáltatásokat sem várhatott a csecsemőtől, amelyek egy visszterhes szerződést megalapoznának.