Kis bánat nem létezik

– Kamaszkorban újjá kell születni, újra kell formálni magát az embernek. A gyerekkorban biztosnak tűnő kapaszkodók ilyenkor – legalábbis így érzi a kamasz – eltűnnek. Ebben az időszakban a kudarcok vagy az annak vélt tapasztalatok felnagyítódnak. Ha pedig a fiatal úgy érzi, hogy nem kap segítséget, akkor könnyen elszigetelődik, magányosnak érezheti magát – magyarázza Kerpel Éva, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány munkatársa, miért lehet e korosztályban magasabb az öngyilkosságot megkísérlők száma. Hogy kinek mi a kudarc és azt hogyan dolgozza fel, természetesen személyfüggő. Míg az egyik gyerek könnyen túlteszi magát a szerelmi csalódáson, a rossz jegyen vagy a szülei válásán, addig a másik a legapróbbnak tűnő problémát is végzetesnek érezheti: ezért nem szerencsés, ha azt a felnőttek vagy a társai elbagatellizálják. – A legfontosabb, hogy ne legyintsünk, mondván, nem is olyan nagy a baj. Ha a gyerek annak érzi és azt látja, hogy mi nem vesszük komolyan, egyre rosszabbul érzi majd magát, hogy még ezen sem tud túllendülni.

De honnan tudhatja a szülő, hogy baj van, ha az amúgy is szótlan kamasz nem osztja meg vele a gondjait? Kerpel Éva szerint a gyerek mindig jelzi, hogy baj van, és segítséget is kér, ha nem is feltűnő módon. – Intő jel, amikor a kamasz hirtelen sokat kezd beszélni a halálról. Nem mehetünk el az olyan kamaszos kijelentések mellett sem, hogy bárcsak sose születtem volna meg. Figyeljünk fel, amikor a gyerek magatartása egyik napról a másikra gyökeresen megváltozik: hirtelen nagyon elcsendesedik, befelé fordul, folyton rosszkedvű, vagy épp ellenkezőleg, nagyon vidám, pörgős lesz.

Az önpusztítás jeleit, a mindenféle tudatmódosító szerek használatát sem szabad figyelmen kívül hagyni. Az öngyilkosság gondolatára utalhat az is, ha búcsúzni kezd, például elosztogatja a számára fontos tárgyait vagy nem kér ajándékot. Mit lehet tenni, ha a fenti jelek valamelyikét észrevesszük? – Életkori sajátosságaiból adódóan a kamasz nem szívesen osztja meg a gondolatait, problémáit a szüleivel. Mégis – nem erőszakosan, nem zaklatva – meg kell próbálni beszélgetni vele. Célravezető lehet, ha jelezzük neki: észrevettük, hogy valami baj van, s amennyiben szeretné, örömmel meghallgatnánk.

Az sem baj, ha nem előttünk nyitja meg a lelkét, de biztassuk, valakivel mindenképpen beszélgessen. S ha megnyílik, semmiképpen ne ítélkezzünk, ne kicsinyeljük le a problémáját.

Ha bekövetkezne a legrosszabb, ismét kulcsfontosságú a kommunikáció. A legjobb, ha pszichológus foglalkozik az osztály- és iskolatársakkal.

– A gyászt közösen kell feldolgozni, nem engedhetjük, hogy a gyerekek magukban őrlődjenek. Elkerülendő a későbbi ilyen eseteket, mondjuk el nekik, mennyire fontos: ha azt látják, hogy az egyik társuk boldogtalan, figyeljenek rá. Persze nem szabad a többiek vállára tenni a felelősséget, de tudniuk kell, hogy már azzal is sokat segíthetnek, ha csak annyit mondanak a szomorú osztálytársnak: sajnálom, hogy vacakul érzed magad…