Kitartás, bizalom, önértékelés, türelem, barátság a családban és gyermekotthonokban - megdöbbentő a felmérés eredménye

Nem bízom senkiben. Csak magamban. Akkor nem érhet csalódás – mondja Klári. A 14 éves lány az irodalomkönyvét morzsolgatja, miközben beszélgetünk. Holnapra meg kell tanulnia egy Vörösmarty- verset. Sietne, mert most még nyugalom van az épületben, nem jöttek meg az iskolából a „balhés” lányok. Klári nyolcéves koráig az édesanyjával élt, az édesapja meghalt. Nyáron és a hosszabb szünetekben hazamegy. Arról nem akar beszélni, miért döntött úgy a gyámhatóság, hogy neki és a testvérének jobb sora lesz a soproni Cseresznyevirág Gyermekotthonban. Pontosabban a „gettóban” – ahogyan az itt lakók nevezik az intézményt.

Megérkezik Anna, vele mintha kisebb hurrikán törne be a konyhaétkező- társalgóba. Némi nézeteltérése támadt az egyik tanárával, emiatt méltatlankodik: – Úgysem gyűrnek le. Az énektanár már sírt is miattam. Nem érdekel, hogy ki milyennek akar látni. Van egy barátnőm, csak benne bízom meg – mondja a 15 éves lány. Az édesanyja pár évvel ezelőtt meghalt, az édesapja nem törődik sem vele, sem a testvéreivel. Évente párszor felhívja őket telefonon, s akkor mindig elmondja, hogy sok a munkája, nagyon elfoglalt. A gyerekeket magukhoz venné az anyai nagymamájuk, de már idős. Amíg tudott menni, hetente látogatta őket az otthonban, a karácsonyt vele töltötték az unokák. Anna azt mondja, elégedett magával, jó esze van, virágkötő vagy fodrász szeretne lenni. De halkan hozzáteszi, szerinte soha nem lesz normális élete. Nemrég megszökött két lány, Anna csak azt sajnálja, hogy neki nem szóltak.

– És hová mentél volna?

– Ahová ők. A szüleikhez.

– De beadták őket az otthonba.

– Nem baj. Akkor is a szüleik.

A soproni gyermekotthon nyitott intézmény, a gyerekek tarthatják a kapcsolatot a rokonaikkal és a kinti barátaikkal. A kisebbek a város általános iskoláiba járnak, a nagyobbak szakmát tanulnak. Az is előfordul, hogy valaki érettségit szerez, de ahhoz nagyon kitartónak kell lennie.

A Generali a Biztonságért Alapítvány felmérést végzett a közelmúltban: a családokban és a gyermekotthonokban nevelkedő, 12–18 éves fiatalokat kérdezték kitartásról, bizalomról, önértékelésről, türelemről, barátságról. Az eredmény meglepő.

Az otthonban lakó gyerekek 30 százaléka vallotta magát önbizalomhiányosnak, 27 százalékuk pedig pesszimistának – a családban élő gyerekeknél sokkal magasabbak ezek az arányok: 47, illetve 34 százalék. Azon nincs mit csodálkozni, hogy az otthonban felnövők leginkább magukban és a barátaikban bíznak, de azon már igen, hogy 49 százalékuk teljes mértékben elégedett önmagával. A családokban élőknél mindössze 19 százalékos ez az arány. Megbízhatóságban, kitartásban, barátságban szinte ugyanazok az értékek születtek, míg okosság és szorgalom tekintetében kevésbé értékelték jól magukat az otthonokban élők.

A soproni otthon 28 lakójából 12-en válaszoltak a kérdőívre, ők részt vettek a Generali Mosolyvadász Táborában. – A kezdetektől ott vagyunk ezekben a táborokban. Már e pár nap alatt is látható a gyerekeken a pozitív változás. Élménypedagógusok, pszichológusok, szakemberek foglalkoznak velük, akik kreatív és érdekes programokat, feladatokat találnak ki. Ezekben az „új” helyzetekben olyan tulajdonságok és képességek kerülnek a felszínre, amelyekről a gyerekek maguk sem tudtak – mondja Szőke Péterné, Zsuzsa, aki 11 éve gyermekfelügyelőként dolgozik az otthonban. A gyerekek csak Maminak hívják, amolyan tyúkanyó.

– A mindennapokban erre nincs lehetőségünk, ráadásul egyetlen ilyen szakember sem dolgozik nálunk. Már akkor boldogok lennénk, ha jönne még négy gyermekfelügyelő. A legtöbben gyorsan továbbállnak. A műszak tizenkét órás, a gyerekekre mi főzünk, a kisebbekre mosni kell, segíteni nekik a tanulásban, s az volna a jó, ha beszélgetésre is jutna idő. Ez még a szülőknek sem megy. A fizetésről pedig ne is beszéljünk. A gyerekfelügyelő 100-120 ezer nettót kap havonta. Egy-egy közös program megszervezése komoly logisztikát igényel, hiszen a gyerekeknek másmás elfoglaltságaik vannak, másmás időpontokban, de próbálunk minél több élményt adni. Januárban Bécsbe vittük néhányukat, Mága Zoltán koncertjére. Csak pár jegyet kaptunk, azok mehettek, akikről tudjuk, hogy soha életükben nem lesz ilyen élményük – mondja Zsuzsa, aki szerint hatalmas siker számukra, ha valamelyik gyerekből felelősségteljes felnőtt válik. Ezért mindannyian keményen megküzdenek.

A 19 éves Marci és legjobb barátja, a 17 éves Norbi is voltak már Mosolyvadász Táborban. – Rájöttem, hogy kitartó vagyok, és a célokért érdemes annak lenni. Meg milyen jó dolog az összetartás – állítja Marci, aki 13 éves koráig a szüleivel élt.

Amikor arról az időszakról kérdezem, csak ingatja a fejét: – Mindent kitöröltem az agyamból, nem is akarok emlékezni a szüleimre. Egy életre megtanultam, hogyan nem akarok élni. Szakácsnak tanulok, de azt már most látom, hogy többet kell letennünk az asztalra, mint annak, aki családban él. Ha végzek és innen mennem kell, másfél millió forint otthonteremtési támogatást kapok az államtól. Az semmire sem elég. De talpon maradok, nem adom föl – mondja Marci határozottan. Norbi is hasonlóan gondolkozik, azt tervezik, együtt mennek majd albérletbe. Norbi édesanyja meghalt, az apja alkoholista, így került ide a testvéreivel. Szeretne leérettségizni, jogosítványt szerezni, most cukrásznak tanul. Barátnője is van, aki családban él. A lány szülei kedvelik, Mikuláskor csokit csempésztek a cipőjébe.

– Megköszöntem, de nem hoztam el. Nem értettem, hogy csak úgy kaphatok valamit.

Pichlerné Gábor Beáta kilenc éve vezeti az intézményt. Azt tapasztalja, hogy sok gyerek itthagy csapot-papot, amint betölti a 18. évét. Arról sem mindenkit lehet meggyőzni, hogy legalább az iskolát ne hagyja abba, és szerezzen egy szakmát. – Szerintem az alapítvány felmérése nem teljesen fedi a valóságot. A gyerekek olyan válaszokat adtak, amilyenek lenni szeretnének. Önbizalommal teltek, kitartóak, barátságosak, mert azt gondolják, akkor a szüleik is szeretnék őket. Fájdalmas nézni, hogy sokan még akkor is próbálnak ragaszkodni a szüleikhez, ha azok semmit nem tettek értük. Az egyik itt lakó fiú az iskola mellett már pénzt is keres, és rendszeresen támogatja kétes életű anyját, aki rá se nézett a hosszú évek alatt. Szerethetjük őket bármennyire, teremthetünk meleg, meghitt, biztonságos körülményeket, ha holnap a szüleik eljönnének értük, elmennének.

Mindegyikük, gondolkodás nélkül.