Palágyi Edit: Hiszti a buszon

„Nézd, én a múltkor is megmondtam Józsinak, hogyha még egyszer részegen tántorog haza, akkor fel is út, le is út, engem az se érdekel, ha az aluljáróban alszik. Amúgy is odavaló” – süvítette a helyi járaton egy izgatott hölgy. Közlendőjét oly hevesen tette közzé, hogy az autóbusz-vezető megunta:

„Kérem a fehér sapkás hölgyet, vegyen vissza a hangerejéből, mert unom, hogy negyedórája a magánéleti problémáit hallgatom” – mondta be a mikrofonba a sofőr. Száz szempár szegeződött a nőre, de őt nem zavarta. „A barátnőm nagyothalló” – vonta meg a vállát, majd folytatta.

Még kínosabb, ha a totyogó korú gyermeken éppen akkor tör ki a hiszti, amikor a jól nevelt angyalarcát kellene mutatnia. Velem is megesett jó húsz éve, hogy a bölcsődés korú fiam a távolsági járat nagyjából húszperces menetidejére időzítette a heti „nagyjelenetét”, azaz felszállástól leszállásig végigordította az utat. Már nem tudom, mi okból tette a gyerkőc, de arra emlékszem, hogy az ismerős buszvezető ránk pirított:

„Kedves anyuka, hallgattassa el valahogy a kicsit, mert nagyon zavar a vezetésben!” Jó tíz évig szégyenkeztem az eset miatt, mint gyengekezű szülő. Akkor azonban az történt, hogy az említett sofőr csemetéje utazott a buszon, amit az édesapja vezetett. Derült égből a villámcsapás: a gyereknél eltört a mécses, majd olyan eszeveszett hisztibe kezdett, ami kitartott a végállomásig. Soha nem hallgattam még bömbölést olyan felszabadultan. Igaz, a sofőr nem értette, miért intettem neki oda leszálláskor – fülig érő mosollyal…