Sorscsapások sorozata

Találkoztak, s Lakatosné Jutka hite, tenni akarása, segítőkészsége még inkább lenyűgözte a művészt. Aztán hajléktalanként öt napot maga is a budapesti utcákon töltött, „álruhában” megtapasztalt egyet-mást. (Erről Biczó Henriett írt a Szabad Földben 2016 decemberében, itt olvasható)

E tapasztalatokat és Jutka életét vitte színpadra Szalai Kriszta. Maradjunk annyiban címmel egy éve a fővárosi Centrál Színházban, majd a Színikritikusok Díjára is jelölt, több vidéki helyszínen is bemutatott monodrámát ősztől átvette a Hatszín Teátrum. A szerkesztőségünkkel egy épületben levő „Hatszínben” már sok jó előadást láttam, de talán még egy sem volt rám olyan hatással, mint ez. Aznap reggel is, mint mindig, hajléktalan férfiak és nők fekhelyei közt siettem az aluljárón át munkába, s beérve, a világhálón azt olvastam, hogy az éjjel – az egyik nagy áruház előtt – megint megfagyott valaki...

Az, ahogyan Szalai Kriszta elénk áll elegánsan, elbűvölő mosolyával, majd percek alatt átöltözik, átváltozik kopott, űzött hajléktalanná, szíven üti a nézőt. Mert, istenem, mi lenne, ha velünk történne ez?! Mint ahogy megtörténik hirtelen és váratlanul sokakkal. S aki egyszer utcára került, annak nehéz újra fedélre lelni. Lakatosné Jutka életében annyi rossz sűrűsödött össze, hogy a legtöbben a helyében már régen feladták volna. A gyermekkor hányattatásai, szeretet helyett a szülői önzés, kegyetlenség, fiatalkori szerelme, aki tizenhét éven át verte – megrepedt a méhe, kilenc gyermeket vetélt el –, később a rák, az alkohol. S ő mégis mindig talpra tudott állni, és másoknak is képes segíteni. A Város Mindenkié mozgalom aktivistájaként küzd szerencsétlen sorsú társaiért, akiket sokan emberszámba se vesznek, kerülik a járókelők őket, packázik velük a hivatal.

Az előadás után színpadra lép Jutka is, megölelik egymást Krisztával. Beszélgetés következik, őszinte és tartalmas. A közönség pedig lassan mintha kezdene közösséggé válni: az előtérben többen felírjuk egymás elérhetőségeit. Másképp lépünk ki az utcára, mint ahogy bejöttünk. S tán maradhatunk annyiban, hogy ez nem is kevés.