Kinek mondjam el?

Kedves Ágnes!

Engem nem szeretett az édesanyám. Apám közömbös volt a családja iránt, amúgy meg reggeltől estig dolgozott. A házasságukat a hideg stílus jellemezte. Egyetlen gyerek voltam, s anyám rajtam verte le örökös elégedetlenségét. Fizikailag nem bántalmazott, szóban azonban annál inkább! Soha semmi nem volt jó neki, amit csináltam. Óvodás koromban szerettem volna vele süteményt sütni, de amikor véletlenül kiöntöttem egy kanálnyi lisztet, ordítva tépte ki a kezemből az edényt és többé nem engedett segíteni. Ha bármilyen konfliktusba keveredtem az iskolában, soha nem állt mellém. Jól tanultam, de ha néha mégis becsúszott egy gyengébb jegy, hosszan kifejtette: nem viszem semmire, hülye vagyok. Amikor rémülten vettem észre az első menstruációm jeleit, csak annyit közölt: mostantól felcsinálhatnak, de én ugyan fel nem nevelek egy zabikölyköt! Szerettem volna továbbtanulni, de kijelentette: nincs rá pénz.

Felnőve is örökösen kritizált, leszólta a frizurámat, az öltözködésemet, utálta a barátnőimet, gúnyolódott az udvarlóimon. Korábban azt gondoltam, a gonoszság szól belőle, valamiért utál, de aztán láttam, hogy mindenkivel undok. Később kiderült, hogy zugivó volt, biztosan ez is hozzájárult a viselkedéséhez. Néhány éve meghalt az apám, anyám pedig sokat betegeskedett, az ivást abbahagyta. S most érkeztünk el a mához. Bár a sok csepülés eléggé megtépázta az önbizalmamat, mégis – valami különleges szerencse folytán – sikerült egy csodálatos párt találnom. Három- éves a kisfiunk, és megértem a csodát: anyám imádja! Ritkán találkozunk, most is kritizál, de a durva hangnemmel felhagyott. Nem hívom hozzánk sűrűn, mert nem tudom elfelejteni a gyerekkoromat, de a kisfiam szereti őt. Anyám elkezdte mondogatni, hogy engedjem néha nála aludni a gyereket, meg a bölcsődei szünetben is legyen nála. Én ezt nem szeretném, de hát ő a fiam egyetlen nagyanyja…

Üdvözlettel: Klaudia

Kedves Klaudia!

Sajnos az édesanyja iskolapéldája a mérgező szülőnek. (Egy kitűnő könyv is van ezzel a címmel.) Csak az ön érdeme, hogy mégis tovább tudott lépni, s a rossz gyerekkor nem tette tönkre a felnőttéletét. Megértem, hogy félti a kisfiát, de úgy tűnik, az anyja nagymamaként más ember lett. Mégis azt mondanám, egyelőre ne adja hosszabb időre hozzá a kicsit, s később is nagyon figyeljen, hogyan bánik vele. Egykét év múlva aztán újra meggondolhatja a kérést. De előbb az anyjának kell bizonyítania!

Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes