Kinek mondjam el?

Család-otthonUjlaki Ágnes2018. 05. 19. szombat2018. 05. 19.
Kinek mondjam el?

Kedves Ágnes! Hatvanéves Csongrád megyei asszony vagyok, huszonnégy esztendővel ezelőtt meg özvegyültem. Egyedül neveltem fel a most 32 éves lányomat. Csak a szüleim segítségére számíthattam. Viki mindig nagyon jól tanult, simán felvették az ország egyik legjobb gimnáziumába, ahonnan egyenes útja vitt az egyetemre. Akkoriban már nem voltak anyagi gondjaink, mert én végre nagyon jó állást kaptam, és drága szüleim után szép örökség is maradt rám. Így egyetemista korára megadhattam neki mindent: nyelvtanulást, külföldi utazásokat, divatos cuccokat. A diploma után kapott tőlem egy szép kis kétszobás lakást félórányi autóútra. Nem volt könnyű pillanat, amikor elköltözött, de megérett az önálló életre.

Mindig nagyon jóban voltunk, igazán bensőséges anya-lánya viszonyban éltünk. Az elköltözése utáni években hetente legalább kétszer átjött, ebből az egyik alkalommal a vasárnapi ebédre. Ilyenkor mindig jókat beszélgettünk, beszámolt a dolgairól, kikérte a véleményemet. Néha elhozott egy-egy fiút is, akik egy darabig jöttek, aztán elmaradtak – Viki mindig elmesélte az okát. Aztán három évvel ezelőtt feltűnt Zsolt. Már az első „vizitnél” láttam, hogy ezúttal komoly a dolog… És tényleg, nagy szerelem lett a kapcsolatból, tavaly össze is házasodtak. Tervezik a gyereket is, jól megvannak.

Mindig nagyon jóban voltunk, igazán bensőséges anya-lánya viszonyban éltünk. Az elköltözése utáni években hetente legalább kétszer átjött, ebből az egyik alkalommal a vasárnapi ebédre. Ilyenkor  mindig jókat beszélgettünk, beszámolt a dolgairól, kikérte a véleményemet. Néha elhozott egy-egy fiút is, akik egy darabig jöttek, aztán elmaradtak – Viki mindig elmesélte az okát. Aztán három évvel ezelőtt feltűnt Zsolt. Már az első „vizitnél” láttam, hogy ezúttal komoly a dolog… És tényleg, nagy szerelem lett a kapcsolatból, tavaly össze is házasodtak. Tervezik a gyereket is, jól megvannak. A fájdalmam, amit elpanaszolok önnek, hogy a lányom elvesztette az érdeklődését irántam. Most már csak egy-két vasárnap jönnek ebédre, mert mindig sok a programjuk. A két ebéd között csak akkor hív fel, ha valami konkrét kérése, kérdése van. Arra már nemigen szán időt, hogy beszélgessünk is… Egyszer az enyhe szemrehányásomra azt mondta: anyu, hát te miért nem hívsz? Akkor nem mondtam neki: azért nem, mert én mindig rosszkor hívom, éppen rohan valahová, sürgős munkája van stb. Már nincs rám szüksége, holott nekem még – vagy már – szükségem volna őrá… Üdvözlettel: Dóra

 

Kedves Dóra!

Higgye el, majdnem minden családban bekövetkezik hasonló helyzet: a felnőtté vált gyermek megízleli a szabadságot, kiröppen, és hátra se néz. Ez nem azt jelenti, hogy kevésbé szeretnek bennünket, „elhagyott” szülőket, csak éppen mások a legfontosabb dolgok számukra. Elsősorban is a szerelem, ami mindent betölt, mint Viki esetében is. A szülő szeretetében pedig abszolút biztosak, és a fiatalság önzésével úgy gondolják: azért nem kell semmit tenni, úgyis megvan. De megvigasztalhatom: ha jön a baba, a tanácsot adó édesanya és a szerető nagymama szerepe felértékelődik. Addig is ne tegyen a lányának szemrehányást, csináljon saját programokat, erre valók a régi barátnők! Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes

Ezek is érdekelhetnek