Mint anyját a gyermek

Rendhagyó anyák napi verseket szedtünk csokorba május első vasárnapjára.

„Szíve, csókja mindig könnyes. 

Ilyen volt a legszebb asszony, 

Az én fiatal anyám. 

Csak azért volt ő olyan szép, 

Hogy ő engem megteremjen, 

Hogy ő engem megfoganjon. 

S aztán jöjjön a pokol.” 

(Ady Endre: Az anyám és én)

A „bús magyar föld” költője, Ady Endre lélekben, vérmérsékletben megdöbbentően hasonlított az édesanyjához. A papleánynak született Pásztor Mária ifjan hét vármegyére szóló szépség volt, majd – a fia szavaival – a „világ legszomorúbb asszonya” lett belőle. Ady a kortársak szerint költői képességeit anyai ágról örökölte, s az asszony úgy szerette a fia verseit, mintha azokat is ő hozta volna világra. A bohém poéta – húszesztendős korában debreceni lakótársával egyetlen rendes nadrágjuk volt, amelyet felváltva viseltek – anyagilag sokszor az „Édes” segítségére szorult. Anyja meg csurgatott neki a tej- és tejfeleladásból befolyt kis pénzéből. „Érmindszent nekem legeslegelőször is az édesanyámat jelenti, aki sóhajtani se mer, ha én netalán alszom és álmodom” – írta levélben Ady. Pásztor Mária megélte a legszomorúbb anyasorsot: a fia, „lelke Bandija” 18 évvel hamarabb távozott az élők sorából, mint ő. A kicsi asszony Pesten járva csak a sírját látogathatta.

„Lágy őszi tájból és sok kedves nőből 

próbállak összeállitani téged; 

de nem futja, már látom, az időből, 

a tömény tűz eléget.” 

(József Attila: Kései sirató)

A mosónő, Pőcze Borbála korán halt, és a fia, aki a vonattetőn keresztben hasalva utazott vidékről egy csirkével, amit súlyos beteg anyjának hozott, sajnos túl későn ért haza. Ezt sosem bocsátotta meg sem a sorsnak, sem kamasz önmagának, de még a Mamának sem. „Anyám meghalt, most nem tudom, hogy viselkedjem vele szemben” – írta József Attila. Fájdalmában alkotott magának egy képzeletbeli, égi anyát, akihez csak a versei tökéletessége volt mérhető. Minden nőben az elvesztett Mamát kereste – „szeretlek, mint anyját a gyermek” –, de nem lelte meg senkiben. Az anyai ölelés, a biztonság hiánya átlengte verssorait, ez a kín jobb napjaiban alkotásra ösztökélte. A férjétől elhagyott, három gyereket egyedül nevelő Borbála hamar elfonnyadt, de egy szem fiából a legszebb költői képeket facsarta ki a fájdalom. Sok művét a Mamának címezte: „Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!”

„Én nagyon sokakat szerettem, 

Én vágytam arra, vágytam erre, 

De aki úgy szeretett engem, 

Anyám az életet szerette.” 

(Kosztolányi Dezső: Anya arca)

„Nekem is így lopják el az aranyórámat!” – tartotta magát sokáig a mondás Szabadkán. Történt ugyanis, hogy Kosztolányi Árpád tanár úr felesége, Brenner Eulália 1885. március 29-én, virágvasárnapon misére igyekezve keresni kezdte a férjétől kapott aranyóráját, de nem találta. Keservesen sírva fakadt, s a nagy megrázkódtatástól elindult a szülés: így hozta világra gyermekét, aki a Desiderius (áhított) nevet kapta a honvédtiszt nagyapa fura ötlete nyomán. A kisfiú, Dide a negyedik gimnáziumban már verset körmölt a fizikaleckéje helyett. Később íróként és költő- ként is remekelt Kosztolányi Dezső, aki több versében örökítette meg az otthoniakat. Szegény anyjára úgy emlékezett, mint aki folyton egy dalt, egy keringőt zongorázott, aki álmodozó volt, s akinek kék szemében a fia mégis magára ismert.

„Ó, ha szellő volnék, mindig fújnék, 

minden bő kabátba belebújnék – 

nyári éjen, fehér holdsütésben, 

elcsitulnék, jó anyám ölében.” 

(Weöres Sándor: Buba éneke)

Weöres Sándor sorait az óvodások is kívülről fújják, a költő lénye azonban titokzatosabb annál, mint ahogy a gyermekversekből gondoljuk. Kiskorában a vézna, ijedős Cina – így becézték – félt a falusi libáktól, kutyáktól, és tartott a szülői szigortól. Az apja gyakorlatias gazdaembert kívánt nevelni fiából, míg az anyja a műveltségét pallérozta: Ady és Babits köteteit adta a kezébe, és német nevelő- nőt fogadott mellé. Az édesanyjának, Blaskovich Máriának ő, Cina volt a szeme fénye, miután másik gyermeke halva született. Az érzékeny lelkű fiúnak az anyja jelentette az érzelmi támaszt. Sanyika – mindvégig így szólították a barátai, így ismerték az irodalmi életben, mert valahogy megmaradt csodagyereknek. Élete társa, a költőnő Károlyi Amy pont úgy vigyázta a lépteit, mint egy gondoskodó anya. A férje által felhajtott italokat viszont úgy számolta, ahogy egy morcos feleséghez illik.

„Anyám, fölnézek a te homlokodra, 

Hol a dicsőség koszorúja helyett 

Nehéz robotnak ráncait találom, 

És fölteszem rá büszke áhítattal 

Ujjongó dallal minden szál virágom!” 

(Juhász Gyula: Édesanyám)

A költősorsok között is az egyik legnehezebb jutott a szegedi poétának, Juhász Gyulának. Ha depresszió sanyargatta, ami gyakorta előfordult, úgy vonult vissza korán özvegyen maradt édesanyja házába, mint a maga választotta börtönbe. „Nem mondhatom, hogy élt, csak szenvedett szegény Gyuluskám” – így emlékezett vissza rá az édesanyja, Kálló Matild. Híressé vált fia koraszülöttként jött a világra, sokat betegeskedett, diákkoráig vézna maradt. Sosem nősült meg, felnőttfejjel is igazi „anyás” fiú maradt, nem bánta, ha a szülője dédelgette. A költő szerint édesanyja maga is borongós kedélyű volt, de a rokonok inkább erős akaratú nőnek tartották, aki szép kort, 91 évet élt meg. A búskormorságra hajló, de hálás fiú így írt összetartozásukról: „A lelke lelkem. Ő mind nékem adta / Mi benne szín, fény. Én áldom miatta.”