Emberorvos, állatbarát

Kívülről olyan a sóstóhegyi porta, mint a legtöbb kertvárosi udvar: fű, fa, sok bokor és gondozott gyep. Igaz, a gyep nem olyan tömött és kövér, mint másutt, ami azért van, mert a doktor úr és a családja nem igazán szereti a műtrágyát és a vegyszereket. Ők például a dudvát is kézzel húzgálják ki a fű közül. Ennek azonban van egy hátulütője, például a kihúzott muhar után öklömnyi lyuk marad a fűben. Mi azonban ebből nem látunk semmit, mert a lyukak helyére krókuszokat, azaz sáfrányt ültettek, ha kicsit korábban jövünk, lila meg sárga tengerben láttuk volna pompázni az udvart.

Krókuszvirágok helyett látunk viszont sok kis gyümölcsfát, a porta végében pedig egy lassan már kifejlődött dzsungelt, aminek látszólag semmi értelme. Mert minek egy gondozott porta sarkában egy sűrű bozótos, amikor ott príma zöldséget is lehetne termeszteni?! De ezen a portán nem a paprika meg a karalábé a fontos – hanem a madarak! A mesterséges dzsungelt máris sok madár keresi fel, pedig kicsik még a fák, a bokrok. Nem úgy az ablakok előtti lucfenyő, amely nemcsak haragoszöld tűleveleivel hívja fel magára a figyelmet, hanem az ágairól lógó madáretetőkkel is. Télen három zsák magot csipegettek fel a kis vendégek: a cinkék, a kenderikék, a meggyvágók és persze a verebek, tengelicek.

Csodás látvány a konyhaablakból a téli etetőn tülekedő tömérdek madár. De itt nem csak télen van sok belőlük, ráadásul nem is csupán a kertben, hanem a házban is. Nemrég például öt nagy papírdobozban 250 védett süvöltő, csonttollú, cinege, pinty, tengelic zsizsegett a házban, ahová a záhonyi határállomásról érkeztek. Egy Ukrajnából jövő, magát vadásznak nevező olasz kocsijában találták, s a határőrök nem tudtak mihez kezdeni az elkobzott madarakkal. Szóltak hát Kiss doktornak, aki magához vette az elesett jószágokat. Megvizsgálta őket, aztán irány a híres hortobágyi madárkórház, ahová tizennégy éves korától rendszeresen visszajár. Kezdte mint kis mindenes, ma pedig már tagja a gyógyító csapatnak. Ott feljavították az ukrajnai vendégeket, aztán hirtelen feloldhatatlannak tűnő jogi bonyodalom keletkezett, mert a határőrség sem tudta, hogy mit kell tenni az elkobzott madarakkal. De aztán megoldódott a helyzet: egy „véletlenül” nyitva hagyott ablakon keresztül az erejüket visszakapott madarak szépen eliszkoltak, s élik világukat.

Vendéglátónk roppant elfoglalt. Háziorvosként sűrű a programja, az ügyeletek száma is magas, nemrég például volt olyan időszak, amikor hétfőtől csütörtökig nyolcvan órát dolgozott egyfolytában, s közben csak háromnégy órát alhatott éjszakánként. Van egy másik szenvedélye is: szeret segíteni másoknak. S ezért nemhogy pénzt kapna, ő fizet, hogy segíthessen!

– Még Debrecenben, harmadéves orvostanhallgatóként kerültem kapcsolatba az egyetem különleges orvos- és mentőcsoportjával, amelynek tagjai a természeti katasztrófák sújtotta területeken élők gondjain próbálnak meg enyhíteni – mondja, miközben rendkívül érdekes ízű japán teával kínál. – Pedig eleinte nem is készültem orvosnak, sokkal jobban vonzott a sejtbiológia. Meg a madarak persze. Aztán menet közben egyre jobban érdekelni kezdett az általános orvoslástan, de azért a környezetvédelmi elkötelezettségem sem csökkent. Olyannyira, hogy később, mikor már családot alapítottam, első otthonunk, egy kis panellakás is tele volt cipősdobozokkal, bennük gyógyulásra váró madarakkal. A két kisfiunk, amikor először jártak cipőboltban, boldogan szaladtak is a dobozokhoz madarakat nézni, mert nekik az egyenlő volt a madarakkal.

Azt nem tudni, hogy a megmentett, meggyógyított szárnyasok éreznek-e hálát, de a földrengések, árvizek által sanyargatott emberek bizonyosan. Egy évtizede ugrott először az igazi mély vízbe, Burmába, a mai Mianmarba utazott a speciális mentőegység tagjaként. A hírhedt Nargis ciklon több mint 150 ezer ember életét oltotta ki, és még több volt a sérült, beteg ember egy olyan területen, ahol csak hírből ismerték az európai orvoslástant, fehér embert pedig fél évszázada nem láttak az ott élők. Elképzelhetetlen nyomorúsággal kellett szembesülniük, rá- adásul késett a Magyarországon feladott utánpótlás, a helyszínen mindent a maguk erejéből oldottak meg. Még az élelemmel is spóroltak, mert alapvető szabály, hogy fertőzött területen a vízzel, az élelmiszerekkel is vigyázni kell, mert hatalmas a fertőzés veszélye, ami a gyógyítókat sem kíméli.

Mégsem Burma, hanem pár évvel később Haiti volt számára az igazi sokk. A fél országot romba döntő földrengés hírére érkeztek a távoli országba, ott egy olyan iskolánál is jártak, ahol több száz kisgyermek feküdt a romok alatt, és már nem lehetett rajtuk segíteni. A tömérdek sérültön azonban igen, akikkel a magyar csapaton kívül talán senki sem törődött volna. Az a mentőakció azonban annyira megviselte a fiatal doktort, hogy hazajőve sokáig rémálmai voltak – igaz, akkor még nem folytatott meditációs gyakorlatokat.

Kihasználva a jó időt, az udvaron folytatjuk a beszélgetést. Csatlakozik hozzánk a család virgonc kutyája, Sima is, akit az út mellől szedtek fel annak idején. Simán ma már egyáltalán nem látszik, hogy kihajított kutya volt egykor, tökéletesen beilleszkedett a családba, most pedig a bejárati ajtó felé csalogat, mintha csak mutatni akarna valamit. Fogalmam sincs, hogy mit lehet nézni az üres falon. Legfeljebb egy villanykörtét meg egy aprócska valamit, amit leginkább házat őrző kamerának nézek. De mintha mozogna...

– Nem lenne jó ornitológus – neveti el ekkor magát házigazdánk. – Egy korai denevér. Nagyon rossz állapotban került hozzánk, cukros infúziós oldattal hoztuk helyre. A telet is nálunk húzta ki, most pedig pihen, de éjszaka majd elindul vadászni. Van egy társa is, egy kuvik. Őt a házzal együtt vettük meg, s természetesen nem háborgatjuk. Ugyanolyan jogos lakója a háznak, mint mi. A denevérrel nem tudom, milyen viszonyban van, mindenesetre velünk jól kijön.

Az imént hallottak adják az ötletet, hogy megkérdezzem: És önt hogyan viseli el a családja, kedves doktor úr? Biológus végzettségű felesége kezét 2008-ban kérte meg, pont a bizonytalan kimenetelű burmai útja előtt.

– Szerencsés csillagzat alatt születhettem, mert gyönyörű családom van, és a hivatásom gyakorlásában is támogatnak. Pedig keveset, a kelleténél sokkal kevesebbet vagyok itthon, mert a közösségi munkák mellett pluszmunkát is vállalnom kell. Szükség van egy kis pluszkeresetre, mert a gyógyító szenvedély bizony pénzbe kerül, a nepáli gyógyító utunk például több mint félmillió forinttal terhelte meg a családi kasszát. De én abban hiszek, az ember arra született, hogy másokon segítsen. Erre tanítom a fiaimat, s erre próbálom meg rávenni a környezetemet is.