Kinek mondjam el?

Kedves Ágnes! 

Végletekig elkeseredett nagymama, nyugdíjas pedagógus ír most önnek. Kizárólag így, a névtelenség mögé bújva merem elmondani a bánatomat, remélem, senki nem ismeri fel a családomat… Bele is vágok: néhány napja tudtam meg, hogy az imádott unokám, a szép és tehetséges fiú homoszexuális. Azóta csak sírok, s azt remélem, kapok öntől valami útmutatást az eligazodáshoz. Mert szeretném feldolgozni ezt a sokkoló hírt, nem akarom elveszíteni őt.

Bálint – nevezzük így – a kisebbik fiam legidősebb gyermeke a három közül, az idén lesz 24 éves. Nem tagadom, az összes unokám közül ő a kedvencem. Okkal, mert kicsi kora óta kedves és mosolygós, jó modorú fiú, aki mostanáig csak örömet okozott a szüleinek és a nagyszüleinek. Sohasem kellett tanulásra vagy rendes viselkedésre buzdítani, soha semmi baj nem volt vele. Már a középiskolában kitűnt a művészi tehetsége. Elsőre felvették arra a művészeti egyetemre, ahová vágyott. Amikor hazajött, mindig meglátogatott minket, nagyon jó a kapcsolatunk. Láttam én, hogy máshogy öltözik, más a frizurája – de a szememben ez még belefért a művészi lazaságba. Soha nem hozott haza lányt bemutatni, de azt gondoltuk, csak azért, mivel egyelőre nem akarja magát elkötelezni. Mert biztosra vettük, hogy egy ilyen jóképű és kedves fiúnak van barátnője.

Mint kiderült, a szüleinek már három hónapja bevallotta az igazságot. Azt is megtudtam, hogy a két húga már évek óta tud róla és az anyja is sejtette. Az apja kiborult, először el sem akarta hinni, aztán kérlelte, hogy menjen orvoshoz. (Azóta már ő is tudja, hogy ez nem orvosolható.) Minket, nagyszülőket azért nem avattak be, hogy kíméljenek, de nemrég Bálint maga mondta el. Akkor tartottuk magunkat, de utána nagyon összetörtünk. Miért éppen a mi családunkkal esett ez meg?

Üdvözlettel: Ilona

Kedves Ilona! 

Megértem a bánatukat, de ha eltelik egy kis idő, rájönnek, hogy igazából nem történt semmi tragédia. A művészvilágban, ahol Bálint is forog, ma már senki nem akad fenn ezen, egyre több híres művész vállalja a nyilvánosság előtt is a másságát. Mint írja, az unokája mindig is nagyon szeretetre méltó természetű volt, ma is az, lám, emberi minőségén semmit sem rontott a szexuális irányultsága. Azt is becsülni lehet, hogy szembenézett a család reakciójával. Látom, nagyon szereti ezt a fiút, ezért egyet tehet érte: fogadja el, szeresse úgy, ahogyan eddig. Ne rágódjanak ezen, higgye el, hogy hozzá fognak szokni a helyzethez, s akkor már semmi jelentősége nem lesz. 

Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes