Mindennapi szeretetebéd

Már az első napokban sokan érdeklődtek, azóta pedig megsokszorozódott az egytálételért sorba állók száma az alkalmi népkonyhán, melyet a művelődési ház előterében alakítottak ki. Amikor először jártam ott a riport miatt, az ételosztó asszonyoktól megtudtam, hogy az étkezdét a gyulai Gordiusz Intézmény működteti. Szerettem volna velük is beszélni, de elzárkóztak a nyilvánosság elől. A honlapjukon található telefonszámokon sem jutottam el a vezetőséghez. Végül beszéltem a jogtanácsosukkal, aki annyit azért elárult, hogy egyházi kezdeményezésről van szó, s csöndben szeretnék tenni a dolgukat.

Közben kiderítettem, hogy a Magyar Pünkösdi Egyház áll a háttérben. A világhálón fellelhető „minőségfejlesztés a segítők segítéséről a szociális szolgáltatásnyújtásig” témájú projektjük leírása, amit az említett egyház a békéscsabai Közösségi Misszióval és a gyulai Gordiusz Intézménnyel kíván megvalósítani hat hónap alatt, s ehhez mintegy 52,5 millió forint pályázati támogatást nyertek. Mivel a Gordiusz tevékenységi körében a pszichiátriai betegek nappali ellátásán és a felnőttképzésen túl az étkeztetés is szerepel, minden bizonnyal ebből a pénzből tartják fenn a népkonyhákat: Szegeden és Szentesen többet is nyitottak, míg Kisteleken, Bakson, Sándorfalván, Fábiánsebestyénen, Nagymágocson, Nagytőkén, Dócon, Szatymazon, Zsombón és Kiskunhalason pedig egyet-egyet.

Visszamegyek Nagymágocsra. A  toronyóra még el sem ütötte a delet, már alig maradt leves a kondérokban. Merőkanállal a kezében mondja Kotri József Antalné, hogy szinte mindig ilyen gyorsan elfogy az étel. A népkonyhás kis csapat – rajta kívül Vida-Szűcs Antalné, Andrikó Lajosné, Kajla Nelli és Kotri Zsanett – a helyi önkormányzat közmunkásaiból áll, váltásban dolgoznak, a hét minden napján nyitva vannak. Három hétre előre ismert az étrend, kifüggesztik az ajtóra. Egyébként a mágocsiak annyira hozzászoktak már az ingyen ebédhez, hogy még ballagáskor, vagy legutóbb gyereknapon sem hagyták ki. Mindenki tisztában van vele, hogy az ételosztás engedélyhez kötött szociális szolgáltatás, ami csak felnőtteknek jár – a fiatalabbak általában a gyermekétkeztetés részesei.

– Aki ide jön, akkor is kap ebédet, ha szemmel láthatóan jómódú – mondják az asszonyok. – Sem az életkorra, sem a rászorultságra vonatkozó igazolást nem kérhetünk tőlük, de Nagymágocs háromezer lelkes község, mindenkit ismerünk.

Ezt magam is megtapasztalom. Ha fiatalok jönnek, az ebédosztók a szüleik hogyléte felől érdeklődnek, ha idősebbek érkeznek, szót váltanak velük a napi dolgokról, az időjárásról. Ismerik a hajléktalanokat, akik helyben fogyasztják el az ennivalót – szívesen adnak nekik repetát is. A közmunkások is állandó vendégek. A pult mögött állóknak feltűnik, ha valaki aznap elmarad, legközelebb még nagyobb örömmel fogadják őket. Gyakoriak az ilyen párbeszédek:

– Mi újság? 

– Sajnos jót nem tudok mondani. 

– A rosszat meg el se kezdjed…

A hatvanegy esztendős Párkány Lajosné kerékpárral érkezik. Amíg társalgunk, a kezében szorongatja az ételhordóját. Húsz évig dolgozott a nagymágocsi kastélyban lévő szociális otthon mosodájában, tizenöt évig meg a Szegedi Ruhagyár helyi telepén. Aztán munkanélküli lett, majd közmunkás, most már nyugdíjas.

– Nagyon alacsony a nyugdíjam – vallja be. – A férjem és én is betegek vagyunk. Havi huszonötezer forintba kerülnek a gyógyszereink. Helyben alig akad munkalehetőség, pedig szeretnék valamit dolgozni, mert szükségünk volna némi pluszjövedelemre. Mindennap eljövök egy adag meleg ételért, amihez otthon vagy levest, vagy valami másodikfélét készítek. Mikor mit adnak. Ez is nagy segítség.

John Gránicz is túljár már a hatodik ikszen. Baseballsapkájából ősz lófarok kandikál ki, a nyári inge kigombolva. Vagányan diskurál az ételosztó asszonyokkal. Viccesen számon kéri tőlük, miért nem tettek neki félre tegnap a székely káposztából, mert mire ideért, az utolsó kanálig elfogyott. – Minden mágocsi éhes volt? – teszi fel végül a költői kérdést.

John sokáig Amerika nyugati oldalán, Kaliforniában élt. Családot is alapított: a felesége japán, a gyerekei már felnőttek, unokája is van. Sokfelé megfordult a világban, egyebek közt Izraelben, Japánban, Ausztráliában. – Amikor apám beteg lett, hazajöttem ápolni – beszél visszatérte okáról. – Kilencvenegy éves korában halt meg. Nagymágocson vettem házat, úgy néz ki, itt ragadtam. Volt egy kapcsolatom, de vége lett. A pénzem is elfogyott. Kapom az időskorúak járadékát, huszonkilencezer forintot. Ha vissza tudnék menni Amerikába, a sokszorosa lenne a nyugdíjam. Voltam már közmunkás, most alkalmi melókat vállalok. És ide járok meleg ételért. Egy jó levessel is megelégszem.

Szebellédi Endre polgármester elégedetten nyugtázza a nagyközség élelmezési helyzetét. A népkonyhai ingyen ételosztás, a gyermekétkeztetést is magába foglaló önkormányzati menüztetés (a 65 éven felülieknek a nyugdíjminimum függvényében 270 forint), valamint a vállalkozók kínálta ebéd révén legkevesebb ezer lakos jut ellátáshoz. Nemrég negyvenmillió forintból felújították a falu konyháját, hatmilliós eszközbeszerzésre, illetve hűtőkamra-építésre is lehetőségük nyílt, most a tetőszerkezet renoválásán a sor. Nagy segítség, hogy a közmunkások bevonásával megtermelik a főzéshez szükséges zöldséget és gyümölcsöt, így a gyermekétkeztetés díját 2015 óta nem kellett emelni.

Nagymágocsról hazafelé tartva azon töprengek, vajon a jövőben a vidéki kistelepülésnek sikerül-e annyira feltápászkodnia a padlóról, hogy leapad, netán teljesen elfogy a mindennapi szeretetebédre szorulók száma – vagy ellenkezőleg: még több lesz az éhes száj. Súlyos dilemma. Jó lenne kétely nélkül bizakodni a felemelkedésben.