Vadkelet nyugaton

Csalánban és szúnyogban gazdag akácosban haladunk Füle Lajos olvasónk nyomában. A férfi a vadcsapásokat követve kapaszkodik egyre feljebb a domboldalban, s időnként hátrafordulva biztat bennünket: igen, bizonyos, hogy jó helyen járunk.

S valóban, egyszerre csak hatalmas tarvágás tárul elénk. A vékonyabb fa, gally szerteszét, az erdőirtó érezhetően nem jó gazda módjára bánt a természettel, csupán a lerabolható haszonra törekedett.

– Ez az a rész, amiről beszéltem – mutat szerte Füle Lajos. – Ez az édesanyám és még másik nyolc tulajdonos nevén lévő terület. Ebbe vásárolta be magát egy „jóember”, aki aztán vitte, amit ért. 

Hogy miként lehetséges ez? A  fordulatokban gazdag történet kezdetével még az erdőlátogatásunk előtt ismerkedtem a dokumentumokból Füle Lajoséknál. Bő négy évvel ezelőtt, 2014 márciusában tudta meg az idős asszony és a fia, hogy termelik le az erdejüket. Ki is mentek azonnal oda, ahol mi járunk most, és látták, hogy a hír sajnos igaz, a szomszédos alsórajkiak a fa egy részét már el is szállították.

– Sima falopás volt? 

– Annál bonyolultabb. Azt mondták az édesanyámnak, hogy az az erdő nem is az övé.

Már hogyne lenne az övé, amikor már az öregapja öregapjának is a Tót-hegyen volt erdeje! Egy 10-15 méter széles, 200 méter hosszúságú csík futott fel domboldalon, onnan volt mindig a téli tüzelőjük. Az erdőnyűvő férfi azonban a földhivatalban bejegyzett hivatalos térképet mutatott a méltatlankodó családnak. Csakhogy a térkép nem a valóságot ábrázolja, ugyanis a tulajdonosok erdeje valójában északdéli tájolású, a mutatott térkép szerint pedig kelet-nyugati. Az egyik tulajdonostól pedig megvette az erdőnyűvő az erdejét, majd ezzel a papírral a kezében mind a kilenc birtokos erdejébe belevágott – keresztbe. És ha már ott volt, mindjárt kivágta az erdő kétharmadát… 

– Korábban ez a térkép volt használatos – ad kezembe egy másolatot Füle Lajos. – Ez, ami a valóságot ábrázolja. Aztán gondolt egyet a földhivatal, és rajzolt egy másikat, ami által a térképen már ezzel ellentétes tájolású lett a birtokunk.

– Honnan van ez a térképmásolatuk? – adódik a kérdésem.

– Az önkormányzat hivatalából. Ott lógott a falon, annak a részletét másolták le édesanyám kérésére. Azelőtt kaptuk, hogy indultunk a zalaegerszegi földhivatalba a történteket kibogozni. Ma már persze nem ez a térkép lóg a városházán.

És akkor lépjünk még egyet vissza a történetben: miképpen lehetséges az, hogy a térképet egyszer csak kicserélték egy másikra? A talány megfejtéséért a városházán kopogtatunk. A fogadtatás készséges, az ügyintéző azonnal szalad a pincébe az egykori iratokért: a terület első térképezése 1859-ből való. Ekkor még úgy ábrázolták a tulajdoni viszonyokat, ahogy az a valóságnak megfelelt. A  térképet 1966-ban újították fel, szintén a valóságnak megfelelően. A néhány évvel ezelőtti térképezésnél azonban már a birtokok tájolása a korábbira merőleges.

– Nekünk egyszer csak azt mondták, hogy a régi térkép már nem érvényes, azt be is vették, el is vitték, de adtak helyette újat, mondták, azt tegyük ki – hallgatom az ügyintézőt.

És akkor térjünk vissza a történet bogozásában 2014-be, amikor is a Füle család szembesült az erdeje letermelésével. A földhivatalban megtudták, hogy néhány évvel korábban véglegesítették a korábbi ideiglenes térképet, azóta ez a hivatalos.

Persze azonnal kérték a hiba javítását. A földhivataltól pedig kiszálltak, meghallgatták a panaszokat, jegyzőkönyvezték azokat – majd ezzel ellentétesen döntve megerősítették a téves birtokhatárokat.

– Azt mondták, miért nem akkor szóltunk, amikor a 2006-os felmérés történt. De hát hogy szóltunk volna róla, amikor nem is tudtunk a szándékukról? 

– Nem kaptak értesítést? 

– Nem kaptunk, hiába is állítják az ellenkezőjét – mutatja a férfi az elutasító határozatokat, amelyekben a történet elejétől végig olvasható is.

Később kértem a földhivatalt, hogy továbbítsák számomra a kiküldött, de át nem vett értesítések visszaérkezett vevényét, ami eldöntheti, hogy kaptak-e valójában értesítést a gazdák. A földhivataltól nem kaptam választ.

– Kérték az igazságszolgáltatás segítségét?

– Igazságszolgáltatás? – kérdez vissza keserűen Füle Lajos. – Több ügyvédhez is fordultunk, de érdemben nem foglalkoztak velünk, legfeljebb egy-egy levelet eresztettek meg a földhivatalnak. A pénzt viszont mindig elkérték a „képviseletünkért”. A tulajdonosok többsége azonban kisjövedelmű idős ember, inkább legyintettek az egészre. Korábban is mindig ők jártak rosszul, miért öregségükre állna melléjük az igazság? Nincs erejük hadakozni a hivatalokkal. 

Mit tehetett Füle Lajos ebben a helyzetben? Látta, igazságot neki itt szolgáltatni már nem fognak, nem olyan világban élünk, gondolta, letermelteti édesanyja maradék egyharmadnyi erdejét, legalább a téli tüzelőre ne legyen gondja. Zárt kerti besorolású területről lévén szó, megtehette minden további engedélyeztetés nélkül.

A vadkeleti fordulat azonban csak ezzel vette kezdetét.

– Olyan hatvan köbméternyi fánk lett a maradék területen. Három fordulóval 10 köbméternyit már be is hordtunk belőle, amikor felhívott valaki, hogy mit csinálunk mi itt. Mit csinálnánk, hordatjuk be a fánkat. Ne tegyük, mert az az övé. Hogy lenne az övé, amikor azt mi nem adtuk el neki. De igen mutat róla papírt is.

– Az az ember volt, aki évekkel korábban már elhordta az erdő nagy részét? 

– Nem, ez egy másik, de az előzőnek a haverja.

Másnap tehát találkoztak az erdőben, mire a magát tulajdonosnak tartó férfi mutatott Füle Lajosnak egy előző nap keltezett fecnit, amely szerint az egyik tulajdonostól megvett az erdőből 6/42-nyi részt. Most azon ne akadjunk fenn, hogy egy érvényes adásvétel megkötésétől a kifüggesztés, az átírás és a különböző procedúrák miatt legkevesebb négy hónapnak kell eltelnie addig, ameddig valaki birtokba kerül. Ennél is lényegesebb, hogy az az erdőrészlet nem a Füle család birtokára vonatkozott.

– Ezt tudtára is adtam, ő azonban feljelentett bennünket a rendőrségen, mire ki is jöttek édesapámhoz, akinél a fát leraktuk, hogy igazoljuk az eredetét. Igazoltam, a rendőrök erre elmentek.

A többi fát azonban mégsem tudták behordani, mert amikor a vontató kiért, már fákat döntöttek a dűlőútra. Erre már Füle Lajos tett bejelentést a rendőrségen, a rendőr pedig ki is jött.

– Állította a farabló, hogy az a fa az övé, a rendőr meg azt mondta, ő ebben nem tud igazságot tenni. Annyira eldurvult a vita a farabló meg közöttem, hogy az elkezdett vállal lökdösni. Kérdeztem a rendőrt, nem látja, mi történik itt? Na, erre mondta neki a rendőr, hogy hagyja abba, mert ebből még esemény lehet.

– És abbahagyta? 

– Nem hagyta abba. Azt mondta a rendőrnek, nézzen félre.

Verekedés azonban mégsem tört ki a rendőr asszisztenciája mellett, végül hazament mindenki. Amikor aztán kérdezte Füle Lajos a rendőrt, hogy miért nem intézkedett, azt mondta, nem tehette, mert egyedül volt, azaz társ, tehát tanú nélkül.

– Miért nem hívott segítséget az őrsről? 

– Mert az nem tudott volna kijönni, hiszen a terepjáróval már ő érkezett. Végül mi mentünk be az őrsre, ahol kértem, jegyzőkönyvezze a történteket. Nem akarta, azt mondta, az állásával játszik, ha megteszi. A végén csak rá tudtam venni.

– Kivizsgálták az ügyet? 

– Nem vizsgálták ki. Harminc nap múltán kaptam egy határozatot, hogy az eset nem az ő illetékességi területükön történt, hanem a Nagykanizsai járásén, ott kell a feljelentést megismételnem. No, ebbe a bohózatba már nem mentem bele.

– És mi lett a kinn maradt fával? 

– Nem tudom, azóta nem jártam arra.

Ezen én csodálkozom el, hiszen másfél millió forintnyi értékről van szó. A történtek óta fél év telt el, és még csak ki sem ment, hogy megnézze, mi történt a fával?

– Nézze – magyarázza Füle Lajos –, nem akarom magam agyonlövetni. Én egyedül vagyok, idős szüleimre ilyen szempontból már nem számíthatok, a gyerekem pedig messze él, ki véd meg engem ettől az embertől? Vadászengedéllyel rendelkezik, fegyvere van…

Ekkor indultunk el, hogy megnézzük az erdőt. Találtunk ugyan még letermelt fát, azonban nem az olvasónk területén, máséhoz ő pedig nem nyúl. 

Így lett oda a Füle család erdeje a Zala megyei Pacsán.