Kutyaposta

A Sün-, a Gólya- és a Macskapostásság után a Kutyapostás visszatér választott hivatásához, és ismét kutyálkodni fogunk. Ugyanis levelet hozott az emberpostás, mégpedig abból a fajtából, amit a Kutyapostás a legjobban szeret. Ez az a levéltípus, amiben tulajdonképpen nincs történet, sem csattanó a végére; ez nem szól másról, mint egy gazda és kutyája egymás iránt érzett szeretetéről. Olvassák tehát a sarkadi Puskás Károlyné sorait:

„Több mint tíz éve él velem Buksi, a családom is elfogadta, és ő is nagyon alkalmazkodik. Templomba menet előre ment a barátnőjével, ültek az oltár előtt, és néztek fel a szószékre, fegyelmezetten. Mikor odaértem, csendesen mondtam nekik, jöjjenek ki. Nagyon is értették. Legközelebb a pad mellé ültek, és onnan figyeltek rám. Kihívtam őket, és mondtam, hogy ide kutyusoknak nem szabad bejönni. A barátnőjével közös utódjuk lett, nem valami ügyes, viszi a labdát, s ha hívják, odamegy.

A kertbe bemehet a Buksi, nem csinál kárt. Ha ismerős keres, a kis fejével int az illetőnek, hogy merre vagyok, ezt többen tudják is. A szomszéd áruházba is eljön velem, de tudja, hogy oda nem jöhet be, a kijáratnál megvár. Jó kis kutyaháza van, benne ágyneművel, amit időnként kimosok. Mikor kórházban voltam – mesélték –, lement a kertbe, és sírt. Nyolcvanéves vagyok, és a család is tudja, hogy vele nem vagyok egyedül. Rendszeresen oltják, chip is van benne, a közeli lakók és az állatorvos is ismeri.

A járdán feküdt egy nagy cica, ő rám nézett, kikerülte, és mentünk tovább. Fodrásztól jöttem, kicsit elmaradt, én meg az utcaajtónál vártam. Jött egy ismerős, kérdezte, mi bajom van? Mondtam, hogy elveszett a Buksi, erre ő biciklivel visszament, megtalálta, s mondta neki, hogy induljon haza, mert a gazdi nagyon szomorú. Hamar meg is jött, és örültünk egymásnak.

Nem lop, nem fogja meg az utcán a baromfit. A fűnyíráskor előttem ment, és a fáról lehullott elpusztult madárfiókát felvette, és biztonságos helyre vitte. Előfordult, hogy beteg volt, ott feküdtem mellette, s állott vizes ruhával borogattam. A kis lába mindig a hátamon volt. Meggyógyult, persze kapott injekciókat is.

Sokat tudnék még írni, de fő, hogy valamit kiírtam magamból. Ha szomorú kutyasorsról értesülök, fáj a szívem. Az udvaron van edény ennivalóval, jönnek ide vándorkutyák, macskák; a madarak is találnak ennivalót.”

Eddig a levél. Ugye, kedves? És miközben nehéz lenne elmondani, miről is szól, mégis, csak úgy árad belőle a szeretet, a megható ragaszkodás. Csupa hétköznapi történetecske ez, olyan, ami mindannyiunkkal megeshet. Kedves Puskás néni! Kívánok önnek és Buksinak még sok-sok hasonló történetet, hétköznapi boldogságot!