Kutyaposta

A múlt héten úgy alakultak a hírek, hogy a Kutyapostás Gólya-, illetve Sünpostás lett, ezen a héten viszont Macskapostásként funkcionálok, ugyanis régi levelezőnk: Kormányos Lajos úr küldött kedves és megszívelendő sorokat arról, hogyan válik a cica és a gazdája egymáshoz hasonlóvá. Ez egyébként írásának címe is: Hasonszőrűek.

„Ismerek egy idős, nyugdíjas férfit, aki nap mint nap a macskáját sétáltatja, és mint társához beszél hozzá. Sokan úgy tartják, hogy az idős férfi bolond, mások szerint viszont végtelenül magányos. Én azonban régóta figyelem a bácsit, és bátran kijelenthetem, hogy nála kiegyensúlyozottabb, mi több, boldogabb embert keveset láttam. Hiszem, hogy nem ördögtől való, ha életünket minket feltétel nélkül szerető állatokkal is megosztjuk. Kutatások igazolták azt a tényt, hogy akinek háziállata van, az boldogabb ember, mint akinek nincs.

Könyveim közt tallózva találtam rá az amerikai írónő: Patricia Highsmith alábbi gondolatára: »A macskák olyasmit ajándékozhatnak gazdáiknak, amit az emberi társaság nem adhat meg: tapintatos, igénytelen pajtásiasságot, amely békés és változékony, mint a nyugodt tenger.« Ez a megállapítás a valóságból ered, amit én is számtalanszor megtapasztaltam, hiszen már két évtizede macskatulajdonos vagyok. 

Amikor ezeket a sorokat írom, Vili, a cicus most is itt fekszik a lábamnál, és fel-felemelve fejét, érdeklődéssel figyel. Ha elakadok gondolataimban, Vili megértően néz, ettől egyből könnyebb a folytatás. Néhány hónapos szőrgombócként találtam a városból kivezető kerékpárúton. Nem sokkal később kiderült, hogy veleszületett mozgásfunkciós problémái vannak, ám ez a tény kettőnk kapcsolatán mit sem változtatott, sőt ekkor lettem biztos abban, a gondviselés akarta, hogy ott és akkor én találjak rá. Azóta Vili az életem és mindennapjaim része, mindennap viszonozza a tőlem kapott szeretetet. Gyermekkorom óta állatbarát vagyok, s több mint húsz éve éreztem először, hogy háziállat nélkül nem élet az élet. Mivel társasházban lakom, ezért döntöttem a macska mellett. Meggyőződésem, hogy az állattartásnak felelős és megalapozott választásnak kell lennie, ebben az esetben a gazdi és kedvence boldog éveket tölthetnek egymás társaságában, miközben két dolog fog megvalósulni. Egyrészt a gazdi és négylábú barátja tulajdonságaikban egyre inkább hasonlítani fognak egymásra, vagyis hasonszőrűek lesznek, másrészt a gazda, ahogy a háziállatához, úgy fog viszonyulni az emberi kapcsolataihoz is.”

(Csak tudnám, akkor miért is nem vagyunk mindannyian olyanok, mint a nyugodt tenger…)