Nincs annyi ölelés

Akár éhes, akár szomjas, csak sírással kér. Még nem beszél, legfeljebb gügyög. Csimpaszkodik folyton, s ha megérintik, elégedetten mosolyog. Ha ételt lát, nyúl érte, azután is, hogy jóllakott. Ha ráüt a másikra, csak nevet, mert nem érzi át, hogy fájdalmat okoz. A kisfiú, nevezzük Zolinak, kétéves, de számos dologban a 8-9 hónapos gyermek fejlettségi szintjén áll. Élete első másfél évét csecsemőotthonban töltötte, csak néhány hónapja került családba. Nincs annyi ölelés, ami elég lenne neki, hogy pótolja a benne tátongó hiányt. Zoli öccsét néhány hete egyenesen a kórházból hozták a Heves megyei faluba, így a testvérek most közös nevelőszülőknél élhetnek.

– Egyik nap szólt a telefon, hogy fogadóképes vagyok-e, mert érkezne egy testvérpár. Másnap hozták a kisfiút és egy kislányt, később jött másik kettő. Újszülöttről először hallani sem akartam, gondoltam, túl idős vagyok ahhoz 45 évesen. Aztán csörgött a telefon, s megtudtam, hogy az édesanya ismét terhes, és a kisebbik is hozzánk kerülne a születése után rögtön. Nem tudtam nemet mondani. Nem viselte volna el a lelkiismeretem, ha ő is csecsemőotthonba kerül. Arra gondoltam, milyen szomorú, hogy ez a csöppség még a világra sem jött, máris elszakadt az édesanyjától, s ezt a kis csomagot én, az idegen viszem haza a kórházból. Mégis jó, hogy kezdettől fogva családban nevelkedhet. Szépen fejlődik, máris gőgicsél, nevet, imád fürödni. Uram, így fohászkodtam magamban, ha te úgy látod, hogy nálunk a helye ennek a kicsinek, akkor biztosan erőt is adsz hozzá, hogy nevelhessem – emlékezik vissza Mária, a nevelőszülő. A négy neveltjével van otthon, amikor meglátogatom kertes házukban. Utólag azt kéri: mivel egyes befogadott gyermekei krízishelyzetből kerültek ide, és az ügyben még folyik a rendőrségi vizsgálat, a biztonságuk érdekében ne a saját nevükön szerepeljenek.

Családjukkal évtizedekig Pesten éltek, körfolyosós, gangos házban, de vágytak vidékre. Remélték, a három fiuk is jön, így benépesül a vidéki ház. Végül is csak a legkisebb fiú él velük, a nagyobbakat marasztalta a főváros. Mária mindig sok gyermeket szeretett volna, az édesanyja viccelődött is vele, hogy biztosan meg sem áll tízig. Egy betegség miatt csak hármat szülhetett, de szívesen anyáskodott volna még. Tágas az otthonuk, ezért a férjével valóra válthatták régi álmukat: beiratkoztak a tanfolyamra, és nevelőszülők lettek. Az asszony korábban dajkaként dolgozott a főváros VIII. kerületében, a hajléktalanok óvodájában. Néha ma is eszébe jutnak a sarokba húzódó, magukba forduló gyerekek, akik már nem sírtak, csak merengve, üres tekintettel bámultak maguk elé. Némelyik óvodás úgy mesélte, mintha megszokott dolog volna: „Képzeld, apa este a falhoz vágott!” – Ha ilyen történeteket hallok, meglágyul a szívem. Nem engedem bántani a gyerekeket, sem szóval, sem tettel – mondja Mária. Sosem panaszkodik, hogy rosszak a neveltjei. A négyéves kisfiút is életrevalónak gondolta inkább, amikor egy kicsi ablakon észrevétlen kiszökött a kertbe, almát enni a fáról. – Szólítsatok mamának, ha úgy tetszik nektek! – mondta a nevelt csemetéinek. Ám a kislány egyszer azzal jött haza, ő inkább anyának hívná, mert a mama öreges, az anya viszont „divatos”…

– Volt nálunk egy csecsemő, akit már hazagondoztunk. Azzal szembesültünk: hiába alakul ki a szeretetkötelék, a nevelőszülőnek képesnek kell lennie lemondani a gyermekről, ha örökbe adják, vagy visszakerül a vér szerinti szüleihez. A férjemnek és nekem is hullott a könnyünk, amikor elváltunk a babától – emlékszik vissza a roma asszony. Csak remélni tudták, hogy legalább olyan jó helyre került, mint amilyen náluk volt. Ők pedig várták a következő sérült gyermeket…