Viszi a víz lefelé

Ez már nem ugyanaz. Amit manapság Tiszafüredi Halas Napok néven rendeznek, más, mint egykoron. De miért is lenne ugyanaz? Hiszen minden változik. Korok. Emberek. Irányelvek. Akaratok. Szónokok és szónoklatok. Intonációk. Talán csak a tribünök és színpadok ugyanazok, valamint felettük a Nap korongja, előttük pedig a por, amely felszáll, majd leülepszik. A fesztivál számos elemében azért őriz valamit abból, ami Halas Napok néven lett ismert. Mert van például halfőző verseny. Igaz, gasztronómiai eseményből errefelé évente többet is rendeznek. De itt van másodiknak, és talán elsőnek kellett volna említeni, hiszen ezzel indul a Halas Napok rendezvénysorozata: a felvonulás. Az ma is van, végig a városon. Mazsorettek, rézfúvósok, néptáncosok, zászlópörgetők. Fesztiválhangulatban hömpölyög a régi főút, ám az egykori Halas Napokhoz képest igencsak szerény számban képviseltetik magukat a nagy gonddal megépített felvonulási kocsik. Igaz, ma már azok a gyárak és üzemek sincsenek, amelyek dolgozói egykor összeállították a tiszai élet mindennapjait bemutató életképeket. És mostanság halászokat is csak elvétve látni errefelé. Ha pedig valaki varsákat és kecéket, villeghálókat és tűzőszigonyokat, netán vesszőtapogatókat vizsgálgatna közelebbről, hamarabb rájuk lel a város Kiss Pál Múzeumában, mint a folyó partján.

Pedig anno aligha ilyen fesztivált álmodtak erre a vidékre. Miután Kiskörén 1973-ban megépült az erőmű a Tiszán, és megkezdődött a folyó duzzasztása, vagyis a Kiskörei-víztározó kialakítása, Abádszalók, Poroszló és Tiszafüred földrajzi helyzete felértékelődött. Rá három évvel, a duzzasztás második szakasza előtt két évvel Tiszafüreden megszületett a gondolat: rendszeres időközönként rendezzenek Halas Napokat. Ha már úgyis tóvá duzzad a folyó menti terület, egy arra méltó fesztiválon tiszteleghetnének a tiszai halászok előtt, népszerűsíthetnék a halfogyasztást, és amellett, hogy tudományos konferenciákat is szervezhetnének a halak kutatóinak, fellendíthetnék az idegenforgalmat is. A terveket tettek követték, és olyan Halas Napokat álmodtak a Tisza-tó északkeleti partjára, amelyek kétévenként, hétfőtől vasárnapig tartanak, és „speciális, máshol ilyen formában fel nem lelhetők, fel nem cserélhetők”.

Akkor még nem tudták, hogy a halászat mint ősi foglalkozás nemhogy eltűnik a Tiszáról, de az üzemszerű és kereskedelmi célú halászatot egyenesen törvény tiltja majd. Akkoriban talán csak néhányan sejtették, hogy a Kádár-korszakot egyéb korok váltják, de azzal szinte senki nem számolt, hogy mindegyik korszak magával ragad valamit a múltból: téeszt, hajógyárat, alumíniumgyárat, kapszulagyárat, szülőotthont. Honnan is tudták volna, hogy a Zrínyi Ilona Általános Iskolából Szent Imre Katolikus Általános Iskola lesz, a Kiss Pál Általános Iskolából pedig Bán Zsigmond Református Általános Iskola és Óvoda. Arra pedig végképp nem gondolt senki, hogy a nagyközség 1984-ben hiába kapja meg a városi rangot, a Hortobágy peremén nem csak nyaranta remeg majd a levegő az álmosságtól.

Így aztán nem csoda, hogy a tiszafüredi Halas tér forgatagában ma tuc-tuc zenére lüktet a fesztivál. Szónoklatok szintjén most is népszerű az együnk minél több halat üzenet, de a halfogyasztási statisztikát javítani vágyó vendégnek igencsak szeretnie kell a kopoltyúsok húsából főzött levet, mert akár egyórányit is sorba kell állnia ahhoz, hogy hőre könnyen megroggyanó műanyag tálkájából kikanalazza az amúgy ízletes halászlevet. S miközben kenyeret tol a halhúsra, és azon morfondírozik, hogyan és miért is jön ki a sült keszeg és kárász kilója potom négyezer forintból, a számolástól az eszébe sem jut, hogy az időközben hungarikummá váló tiszai halászlevébe sziki tavak vizéből merítik a pontyot. Mert az ember azt hinné, hogyha egy tájegység étele hungarikummá nemesedik, azt nemcsak a főzési, készítési eljárásnak köszönheti, hanem az alapanyagoknak is. De a halfőző mester hogyan is főzhetne a fesztiválsoron 320 literes bödönjében naponta ennyi tiszai halászlevet, hogyha a folyóból a hal már nem halászható. Ma már talán a Hej, halászok, halászok kezdetű népdalt is érdemes volna újra írni imigyen: Hej, tavászok, tavászok, mit fogott a hálótok?…

De a Halas Napok idején nincsen idő a búslakodásra, mert sok helyszínen sokféle esemény zajlik. A nagyszínpadon neves hazai sztárok koncerteznek hajnalig, velük szemben vásártéri mulatság pörög neonfénybe öltöztetett fémkarokon. A céllövöldében egypálcás a dobókocka, kétszázötvenért már egy pakli kártya is a földre hull. Az égi rendező pedig mintha rosszul osztaná az érdeklődést vagy a havi fizetést, mert amíg a népi kézművesek bódéja előtt páran bóklásznak, a sokaság a ponyvák alá bújt bóvlik asztala fölött liheg. Ugató plüsskutyák ügetnek világító lufik alatt, két főtt kukoricás közé beszorul a jövőmondó. A műanyag puskákkal és az égbe lőhető villódzó akármikkel nehezen veszi fel a versenyt a fokost kalapáló kovács, a míves tarsolylemezt áruló bőrműves, a butéliákat formázó fazekas. Talán az sem szerencsés, hogy ami kézműves, az nem olcsó, ami pedig filléres, az akár fél óra után is eldobható. Ám az igényt és vágyat senkitől nem lehet számonkérni; kiváltképp azt, hogy ki mit engedhet meg magának. De a szervezők, ha már örömmel jelentik be, hogy ez az ünnep negyven éve és ma már évente tart, talán felidézhetnék az alapítók eredeti szándékát: „speciális, máshol ilyen formában fel nem lelhető, fel nem cserélhető”. Mert félő, hogyha ezt a forgatagot valamiféle gigászi géppel kitépnék innen földestül, nagyszínpadostul, zsibvásárostul, kevés vécéstül, túlcsorduló kukástul, és arrébb vinnénk mondjuk Bajára, legfeljebb a halászlevet főznék máshogyan. Minden egyéb tekintetben aligha lenne speciális vagy semmi mással fel nem cserélhető.

Az öröm mégis az, hogy megmaradt a jövőnek a Tiszafüredi Halas Napok. Még az is lehet, idővel e kor gyermekei is belátják, hogy az értékteremtés lényege nem a kezdetekben rejlik, hanem a folytatásban. A hagyomány pedig nem a rendszerességből táplálkozik, hanem abból, hogy az értékőrzők nem felejtik el, mit is kellene folytatni. Ha pedig mégis megfeledkeznének erről, csak abban lehet bízni, hogy nem félnek majd visszanyúlni a gyökerekhez.