Légy hű szívvel!

A második világháború idején, 1944 őszén a kocséri határban a román és a szovjet csapatokkal való összecsapás során sok magyar katona vesztette életét. Ézsiás Béla fiatalon szemtanúja volt az eseményeknek, majd hosszú évtizedekig ápolta a hősök emlékét. Elmondása szerint a határban védelmi szolgálatot teljesítő honvédek holttestét azokon a tanyákon hantolták el, ahol áldozatul estek, később azonban kihantolták őket, és a csontjaikat a falu temetőjében közös sírba helyezték. Béla bácsi nem sokkal a halála előtt felvette a kapcsolatot a Legyünk Kocsér Jó Gazdái lokálpatrióta csapattal, s arra kérte őket, vigyék tovább az örökségét, legyen gondjuk a hősi halottak sírjára. A fiatalok tavaly ősszel adományokból felújították a sírkövet.

Erről a példaértékű kezdeményezésről írtunk lapunkban. Cikkünkben honvédségi forrásokra hivatkozva több hősi halott nevét is megemlítettük, két személy például eltűntként van feltüntetve, holott a helyiek úgy emlékeznek rá, hogy a kocséri tanyákon haltak meg. Egy másik veszteséglistán egyebek mellett Csurja János őrvezető is megtalálható, róla az volt a feltételezés, hogy a kocséri temető közös sírjában nyugszik. Mindezeket érdeklődéssel olvasta a Diósjenőn élő Csurja József – lapunk régi előfizetője –, aki nem más, mint Csurja János fia. Sokáig halogatta, mígnem a nyár közepén rávette magát, hogy felkeresse a Legyünk Kocsér Jó Gazdái csoport tagjait. Szerette volna tisztázni a múltban történteket és elmondani a teljes igazságot.

– Régi vágyam volt, hogy ellátogassak Kocsérra. Olvasva a Szabad Föld írását, felkavartak az emlékek – mondja meghatódottan diósjenői otthonában a férfi. – Számomra az önök cikkéből derült ki, hogy a kocsériak tudomása szerint az édesapámat a hősök sírjába temették el. Ezzel szemben a szülőfaluja temetőjében alussza örök álmát. Édesanyám ugyanis 1945. április 20-án értesült a szörnyű tragédiáról…

Mielőtt elmesélnénk ennek részleteit, kövessük Csurja őrvezető katonai útját. Ezt a család által féltve őrzött tábori postai levelezőlapok szövegeiből is nyomon lehet követni. Az első híradás 1942. augusztus 27-én érkezett tőle, feleségét, két kisgyerekét, Jánost és Józsit, valamint szüleit értesítette arról, hogy a behívója Szolnokra vezényelte. Néhány héttel később, októberben már „valahol Oroszországban” járt, a cenzúra miatt ennél konkrétabb információkat nem oszthatott meg, viszont az 1943. március 28-ai levelét valaki írógéppel készítette el. A diósjenői katona a messzi távolból különleges tábori lapot is küldött haza: sorait „idegen fába”, egy darabka nyírfakéregre rótta – emléknek szánta. 1944 tavaszán az egység már hazafelé közeledett, a „Légy hű szívvel és türelemmel!” mondat azt a reményt keltette, hogy Csurja János is nemsokára visszatérhet a családjához. Az alakulat vonulását a leveleken olvasható helységnevek alapján követhetjük: Bőcs, Bag, Tápiószele, Nagykőrös, Törtel. Utoljára pedig Jászkarajenő, innen ment az utolsó életjel a szülőfalujába 1944. október 24-én. Ezt követően a család sokáig nem hallott semmit a katonájáról. Hosszú hónapok múltán azonban újabb levelezőlap érkezett. Kocsérról írta Kiss Géza fodrász Csurja János hitvesének. Szörnyű hírt közölt vele: hat nappal utolsó levele után, 1944. október 30-án a férje elesett. Azt is tudatta, hogy az ő házukhoz közel hantolták el és keresztfát állítottak neki. Őrzi az imakönyvét, a fényképét és egy tábori lapját.

– Családunk a következő év tavaszán hazahozatta édesapám holttestét, és a diósjenői temetőben helyeztük örök nyugalomra. Én akkor még csak hétéves voltam – meséli könnyes szemmel Csurja József. – Ha a kocséri fodrász nem érzi erkölcsi kötelességének a levele megírását, számunkra talán sosem derül ki, hogy hol és miként halt meg édesapánk. Szerettem volna ezt megköszönni Kiss Gézának, de sajnos már ő sincs az élők sorában. Idős özvegye és három gyereke nem tudtak újabb részletekkel szolgálni. Igazából csak most nyugodtunk meg, hogy felkerestük őket. Tisztelegtünk a hősök sírjánál is.

Együtt nézegetjük a régi fényképeket, a gondosan megformált betűkkel írt tábori lapokat. Kezünkbe akad a kocséri fodrász küldeménye is, torokszorító olvasni, fel sem tudjuk fogni, mit érezhetett az özvegy, amikor a végére ért. Valahogy a sors mindent elrendez – nyugtázzuk. Végül kimegyünk a diósjenői temetőbe. A fehér márványoszlopon Csurja János neve alá odavésték: hősi halott. Még csak 35 éves volt.