Béla bácsit az Isten küldte

– Üdv, Béla bá’! 

– Jó napot, Béla bá’! 

– Hogy van, főnök?! – vetik oda a diákok, miközben elsuhannak mellettünk a folyosón. 

Ebédszünet van, mindenki az ebédlőbe siet, Molnár-Gál Béla igazgató most nem tud velük beszélgetni. De ezek a gyerekek egyetlen étkezést ki nem hagynának. Kazincbarcikán, a Don Bosco Általános Iskola, Szakközépiskola, Szakgimnázium és Kollégiumban vagyunk, ahol a tanári kar nem kisebb kihívásnak tesz eleget, mint hogy problémás, más iskolákból eltanácsolt, hátrányos helyzetű fiatalokat karol fel, és megpróbál szakmát adni a kezükbe. A Miskolctól 24 kilométerre lévő iskola több mint 400 tanulójának 80 százaléka cigány. Más hagyományokkal és neveltetéssel a „hátizsákjukban”, mint a nem cigányok. 

– Odajött hozzám egy fiú, és megkért, hogy engedjem haza, mert „múló” van a családban. Fogalmam sem volt, miről beszél, elmondta, hogy meghalt a nagyapja. Persze elengedtem. Másnap hív az igazgató, hogy hiányzik az iskola fele, és állítólag az én beleegyezésemmel. Mondtam, hogy nem értem, én csak azt az egy fiút engedtem el. Kiderült, hogy több tucat rokonuk jár az iskolába, és egy hétig együtt virrasztanak. Ez még a pályám kezdetén volt, addig egyáltalán nem ismertem a cigányságot. Aggtelek mellett nőttem föl, aztán a Kazincbarcikai Felsőfokú Vegyipari Gépészeti Technikumban tanítottam. – Fehér Béla ma már igazgatóhelyettes, a véletlen sodorta a Don Boscóba, még a kezdet kezdetén. Azóta van itt, amióta a szalézi rend visszakapta 1993-ban azt az épületet, amelyikben a rendszerváltozás előtt „hasznos szabadidőközpont” működött. A csellengő és az iskolából kimaradt gyerekeket készítették fel a vizsgákra, hogy legalább a nyolc általánost elvégezzék. A rend filozófiája egybevágott az egykori központéval, így nem maradtak magukra a hátrányos helyzetű fiatalok.

Don Bosco, olasz származású pap a XIX. században alapította a szalézi szerzetesrendet, ez ma a második legnagyobb katolikus szerzetesrend a világon. Az alapító utcáról és a börtönből szedte össze a gyerekeket, szállást adott nekik, és vallásos nevelés mellett szakmára tanította őket.

Gyönyörű ősz van, a 14–23 éves diákok kitódulnak az udvarra. Előkerül a gitár, a hegesztőnek tanuló fiúk köré egyre több lány gyűlik, énekelnek, egyszerre veri a lábuk a taktust. Mások az aulában csocsóznak és pingpongoznak, inkább maradnak, otthon úgysem játszhatnának. Az iskola világos, áramlik be a meleg nap, a narancssárgára festett falak itt tartják az embert.

Czóner Fruzsina vidáman jön ki a teremből. Tizedikes, kisgyerekgondozó lesz. Korábban két évet járt rendészeti szakközépbe, de nem tetszett neki.

– Nem buktam meg, csak nem érdekelt. Ott nem volt egyetlen cigány sem, a tanárok inkább a pénzes diákokat szerették. A Don Boscóról csak rosszakat hallottam, de ebből semmi nem igaz. Itt senkit nem érdekel, kinek milyen a származása, a tanárok emberként kezelnek mindenkit, a gyerekek pedig sokkal összetartóbbak – állítja a 19 éves Fruzsina, aki mindenképpen szeretne leérettségizni.

A Don Bosco-módszer lényege, hogy nem a büntetésre épül, hanem a megelőzésre. Az is fontos elv, hogy aki nem hagyja magát, azt el kell engedni. Persze érdemes próbálkozni: járt már ide utcán kallódó fiú, aki aztán szakmát szerzett, és olyan egykori drogos is, aki dobogós helyezést ért el szavalóversenyen. A 15 éves Káló Réka is azt vallja, hogy aki tanul, annak jobb élete lesz. Eladónak készül, most kezdte a hároméves képzést. Az osztályfőnöke óráról hívja ki, szemérmesen mosolyog. Szép arcú lány, lassan megnyílik.

– Szendrőládon jártam ki a nyolcat, amikor először jöttünk megnézni a sulit, és csak ámultam, hogy milyen nagy ez az épület! Az általánosban voltak cigánygyűlölő tanárok, akik ezt meg is mondták a szemünkbe. Egy nem cigány sokkal könnyebben boldogul az életben. Az a jó, hogy itt mindenki rendes és segítőkész. A családunk jár gyülekezetbe, öten vagyunk testvérek. Időközben Molnár-Gál Béla is végzett a teendőivel. Ő az első olyan igazgató, akit nem kívülről és föntről helyeztek a vezetői székbe, hanem alulról, tanárként kezdte a pályát. Nem klasszikus igazgató, sokszor beáll a gyerekek közé játszani, ha műsort adnak elő, mert a tanárok és a diákok közösen lépnek föl. Az igazgató ismer szinte minden fiatalt, a családjukat, hetente nem egy gyereket próbál meggyőzni arról, hogy ne hagyja abba a tanulást. Így mesél róluk: – Mindig azt kérdezik: „Tudja maga, mi a szegénység? Dolgozni akarunk, hogy legyen pénzünk.” Nehéz velük megértetni, hogy ne a mának éljenek, hanem hosszú távra tervezzenek. A cigányok nagy része azt hiszi, ahogyan élnek, az úgy jó. Gyenge az önértékelésük, és félnek minden változtatástól. A kudarcot pedig nem tudják feldolgozni.

Molnár-Gál Béla szintén Borsodban, a közeli Szendrőn nőtt föl egy cigánysor mellett. Mint mondja: – Mindig balhéztunk egymással, el akarták venni a biciklinket, sokszor belénk kötöttek. Súlyos előítéleteim voltak. Azt csak jóval később tanultam meg, hogy nem a származás a fontos, hanem az ember. Tipikus vidéki család voltunk, apám lakatos, hithű párttag, anyám segédmunkás. Jártam hittanra, voltam elsőáldozó, bérmálkoztam. Amikor mondtam az apámnak, hogy megyek a templomba, azt felelte, menjél csak, ott jóra tanítanak. Tanár akartam lenni, végül táv közléstechnikai műszerész lett belőlem a Matávnál. Miután megszűnt a munkahelyem, dolgoztam üzletkötőként és egy évig benzinkutasként. A feleségem mélyen vallásos, görögkatolikus családból származik, így kerültem közel a hithez. Egyáltalán nem esett nehezemre a templomba járás, 2001-ben elmentem egy lelki gyakorlatra, ami hatalmas fordulatot hozott az életembe. Elvégeztem a teológia szakot Nyíregyházán, a mesterképzést Egerben, elhatároztam, hogy csak olyan munkát vállalok el, amivel embereken segíthetek. Hitoktatóként dolgoztam heti pár órában Edelényben, de abból nem tudtunk megélni. Komoly anyagi gondjaink voltak, fogadalmat tettem, hogy az első munkát, amit felajánlanak, elvállalom. Hamarosan hívtak a Don Boscóból, hogy hittantanárt keresnek. Isten mégis a pedagógus hivatást adta a kezembe.

És a diakónusét, mert megszerezte az ehhez szükséges végzettséget is. A diakónusok temethetnek, eskethetnek, keresztelhetnek és igét hirdethetnek, leginkább a peremen lévők segítése a feladatuk. Béla Edelényben él feleségével és négy gyerekével, Balajt alig hat kilométerre van tőlük. Több gyerek jár onnan is a Don Boscóba. Béla nem értette, miért van zárva a falu temploma, és miért nincs közösségi élet egy 500 lelkes településen. Ez kilenc évvel ezelőtt történt.

– Beszéltem a gyerekekkel, takarítsák ki a szülőkkel a templomot, hogy újra használhassuk. Ki is festették, szépen rendbe hozták, de egy év múlva akkora árvíz volt, hogy megcsúszott a domb, és használhatatlanná vált az épület. Azt mondták a helyiek, Isten nem akarja, hogy legyen templomuk – meséli Béla, miközben megállunk a templomdomb lábánál. A tetőn éktelenkedő keresztet régóta rozsda marja, a zsalugáterek itt-ott betöredeztek, az épület körüli gaz is jelzi, itt a természet győzött. De Béla elszántságát nem lehetett legyűrni. A kultúrházban tartották a liturgiát, majd az egyház megvásárolta a régi iskolát az önkormányzattól, azt alakították át plébániává. Ma már igazi közösségi hely lett, az udvaron rendszeresen összejönnek, főznek, táncolnak, beszélgetnek az aktuális dolgokról. Ezt is a helyiek újították föl, a falu 90 százaléka cigány. Még az előteret is lekövezték, tetőt húztak fölé, azóta minden család ilyen teraszt szeretne a háza elé. Pedig voltak és vannak itt nagyobb hiányosságok is. Molnár-Gál Béla elintézte, hogy tizenöt családnál bekössék a vizet, ami házanként százezerbe került volna. Megegyezett a kedvezményes árban a szolgáltatóval, és támogatást kért a Katolikus Karitásztól. A víz bekötésének feltétele volt, hogy az összeg egy részét a családok állják. Béla elmagyarázta, hogyan ássák ki a gödröt, a tetőaknát a Don Boscóban megcsinálták a szakmunkástanulók. Volt, akinél az áram visszakapcsoltatását, a szemétdíjat vagy a telefonos tartozásokat segített rendezni.

– Béla bácsit az Isten küldte hozzánk. Olyan, mintha családtag lenne. A cigányok bizalmatlanok a világgal, de benne megbízunk – mondja Váradi Oszkár, miközben elveszi feleségétől a féléves Zolikát. Kéthetes kora óta ők a hivatásos nevelőszülei, rajta kívül egy 11 és egy 9 éves testvérpárt is nevelnek már három éve. A több mint 100 négyzetméteres házban rend és tisztaság, a falakon Mária- és Jézus-képek lógnak. A nagyfiúk, akiknek külön szoba jár, most épp iskolában vannak. Itt nem didereg az ember, forró a radiátor, a víz bevezetve, autó parkol a ház előtt. – Ma már szégyellem, ahogyan korábban éltem. A Don Boscóban végeztem, hegesztő a végzettségem, de soha nem dolgoztam a szakmámban. Könnyebb utat választottam. Aztán öt éve jött az életünkbe a hit, minden vasárnap ott vagyunk az istentiszteleten. Ha valamiért nem tudunk menni, bűnbánatunk van. Zarándokutakra is együtt járunk. Tíz olyan család lakik Balajton, akiknél nemcsak kezdeti lelkesedés volt a hit, hanem már másképpen is élnek. Egy lányunk van, ő már felnőtt, van egy hároméves unokánk is. Béla bácsi mondta, hogy végezzük el a nevelőszülői tanfolyamot, mert szerinte alkalmasak vagyunk rá. A gyámhivatalnál először azt mondták, hogy cigány akar cigányt nevelni?!

Oszkár mesél, miközben megpróbálja lefektetni a kisfiút. Mostanában sokat sír, Mónika aggódik is érte. Vitték orvoshoz, aki azt mondta, nincs baja, biztosan a foga nő. Mónika érettségizett, és amellett, hogy hivatásos nevelőszülő, reggelente takarítani jár az edelényi szociális otthonba. Oszkár indítja a fiúkat az iskolába, nappal közmunkán van. Kéthetente egy idős nénihez jár Bánhorvátiba, hogy rendbe rakja a kertjét és elvégezze a ház körüli teendőket.

Elköszönünk a pártól, megyünk tovább a faluban. Gurulunk a köves úton, egy férfi kiabál, hogy álljunk meg.

– Béla bá’, visszaadom a kölcsönt, amit a fára adott! – s máris nyújtja be a kocsi ablakán a 45 ezer forintot. 

– Nem szorulnak meg megint, ha ennyit visszaad? 

– Nem tudom, döntse el maga. 

– Akkor legyen 25 ezer, a többit majd legközelebb. Beugrunk Ganyi Anasztáziáékhoz, a férj éppen Debrecenben dolgozik egy vállalkozó mellett. A lakás igencsak szegényes, a fürdőszobába most vezetik be a vizet. Látszik, jól meg kell gondolniuk, mikor mi kerüljön az asztalra. A kilencéves Szebasztián agybénulással született, leginkább csak fekszik az ágyon vagy mesét néz. Béla egy éve szerzett neki kerekes széket, azóta ki tudják tolni az udvarra vagy el tud menni a testvéreivel a boltba. Nem járnak templomba, de az ötödikes Andrea nemrég volt elsőáldozó. 

– Mennénk mi, de a fiam miatt nem lehet – mondja az asszony a málló vakolatú konyhában. 

– Amikor felvetődik a cigánykérdés, sokan azt mondják, szeressük őket, és jók lesznek. Ez egyáltalán nem így van. Cigány és cigány között is van különbség – mondja Molnár-Gál Béla, aki az idén megkapta a Twickel-Zichy Mária Terézia Alapítvány Jószolgálatdíját. – Nem könnyű kitörni a mélyszegénységből. Nincs más megoldás, mint egyesével felkarolni ezeket az embereket. Többször nekem szegezték a hívő cigányok, hogy miért segítek azoknak is, akik nem járnak templomba. A válasz egyszerű: ők is rászorulnak, és nem számításból kell templomba járni, hanem a hitért és a szeretetért.

NÉMETH ANDRÁS PÉTER FELVÉTELEI