Kinek mondjam el?

Kedves Ágnes!

Huszonnégy éves lány vagyok, egy alföldi városban lakom a szüleimmel és a két öcsémmel. Átlagos család vagyunk, átlagos életszínvonalon élünk. Neves szakközépiskolát végeztem, ahol az érettségi mellé egy keresett szakmát is kaptam. A szomszéd városba ingázom, jó a munkahelyem, imádom a munkámat. Itt ismerkedtem meg a vőlegényemmel is, akivel jövőre tervezzük az esküvőt.

A problémám édesapámmal van. Ő most 54 éves, elég beteges, nem részletezem a baját, hogy ne ismerjenek rá a családra. De a lényeg: a fájdalmak mellett depressziós is, aminek elsősorban én iszom meg a levét. Ne tartson önzőnek, de a legszívesebben hátat fordítanék neki, mert örökösen belém köt. Minden cselekedetemet kifogásolja, nem tetszik neki az öltözködésem, a frizurám, gúnyolódik a munkámon. Már minden barátnőmet kiutálta a házból. Ha későn érek haza, az a baj, ha nem megyek sehová, akkor meg az. Amikor otthon vagyok, engem piszkál, ha meg nem, a nagyobbik öcsémet. Néha addig szekálja, amíg 16 éves létére sírva nem fakad. Kimondom: már nem szeretem az apámat. Anyám tehetetlen. Őt ugyan nem piszkálja, de anyu sajnál minket, s mindig azzal csitít: beteg szegény, el kell nézni neki a rosszkedvét.

Apám kritikáit még csak elengedem a fülem mellett, de az már nagyon bánt, hogy utálja a vőlegényemet. Pedig Tamás mindent megtett, hogy elfogadja: udvariasan végighallgatta a szónoklatait, próbált beilleszkedni a család életébe. De apu egyre jobban haragszik rá, amire a világon semmi oka sincs. Most azt is kijelentette, hogy el se jön az esküvőnkre. Én persze ezért nem fogom felbontani a jegyességemet, de mégiscsak bánt a dolog…

Üdvözlettel: Gréta

Kedves Gréta!

Vannak nagyon rossz betegek, akik senkire nincsenek tekintettel, mert úgy vélik, állapotuk feljogosítja őket arra, hogy kimutassák a világ elleni haragjukat. Mert egyértelmű, hogy az édesapja nem önt és még csak nem is a vőlegényét utálja, hanem a sorsát. Nagyfokú önzéssel könnyebben viseli el a baját, ha valakire rázúdíthatja a keserűségét. Ez pedig ön és az öccse. Úgy gondolom, ezt nem kell eltűrnie. Minél hamarabb menjen férjhez, költözzön el és ne hagyja megkeseríteni a boldogságát. Ha meg nem megy el az esküvőjükre, akkor nem megy el. Nem azt mondom, hogy szakítson vele, de minél kevesebb alkalmat adjon az apjának arra, hogy önön vezesse le a rosszkedvét. (Nyilván így fog majd tenni az öccse is, amint eléri a nagykorúságát.) Ne legyen lelkifurdalása, mert önnek joga van a nyugodt, boldog élethez.

Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes