Kinek mondjam el?

Kedves Olvasók! 

A szokottnál is nagyobb közérdeklődést keltett a 44. számunkban közölt levél, amelyben Mária panaszolta, hogy hármas teher nyomja a vállát: ellátja a 92 éves édesanyját, rendszeresen vigyáz az unokájára és ápolja súlyos beteg férjét. Senki nem könnyít a terhén, már-már összeroppan a fáradtságtól. Volt, aki telefonon, másvalaki pedig levélben reagált.

„Kedves Ágnes! 

Megértem Mária nehézségeit, az élet azonban ilyen. Néha összesűrűsödnek a feladatok. De az Úr nem ró ránk több terhet, mint amit elbírunk. Édesanyát gondozni kötelesség, a férjet úgyszintén. Az unokát nevelgetni már nem az, de arról meg nem akar lemondani a nagymama. Hát akkor?! 

Üdvözlettel: Jolán néni” 

„Kedves Ágnes! 

Bizony, igencsak önző az ifjabb nemzedék hozzáállása. Mária írja, hogy a lánya csak egyszer-kétszer volt hajlandó besegíteni a feladatok megoldásába, közben meg elvárja, hogy az édesanyja sokat legyen az unokával. Az nem érv, hogy mennyit dolgozik. Egy családban mindenkinek össze kell tartania. Mi lesz, ha az anyja tényleg leesik a lábáról, akkor hogyan számol el a lelkiismeretével? 

Üdvözlettel: Vera”

„Kedves Ágnes! 

Amit Mária írt, én is írhattam volna. Szintén 66 éves vagyok, a férjem súlyos beteg, az édesanyám 90 éves lesz, velünk lakott. Három gyermekünk és hat kicsi unokánk van.

Édesanyám öregkori elbutulása az utóbbi években már annyira fokozódott, hogy gondozása igen megterhelő lett, pedig a közelben lakó nővérem is kivette a részét az ápolásból. Választanom kellett: a férjemet ápolom vagy őt. Ha mindkettőt, arra én fogok rámenni testileg-lelkileg.

Döntöttünk: behordtuk édesanyánkat a közeli városka gondozási központjába, ahol reggeltől kora délutánig vigyáztak rá, szeretettel gondoskodtak róla és ebédet is kapott.

Nagyon jó megoldásnak bizonyult, csak sajnos két hónap után az édesanyám itthon a fürdőszobában balesetet szenvedett. Összetörte magát és kórházba került. Azóta ott ápolják, mert már 24 órás felügyeletet igényel. Mindennap megyünk hozzá, visszük a kedvenc csokis-pépes ételeit, és hozzuk a szennyesét. A férjem jelenleg is kórházban van, őt is naponta látogatom az intenzív osztályon. Ezt nem tudnám megtenni, ha édesanyám még velünk lenne.

Bocsánat a rövid, tömör beszámolóért, csupán segíteni akartam azzal, hogy Mária keresse fel a területileg illetékes gondozási központot, s ha városi lakos, még az oda- és hazaszállítást is biztosítják az édesanyjának. 

Üdvözlettel: Irén”