Kinek mondjam el?

Kedves Ágnes! 

Sajnos a férjemet nemrég elbocsátották a munkahelyéről, ahol létszámcsökkentést kellett végrehajtani. Túl vagyunk az első sokkon, s reménykedünk, mert februártól van valami állás kilátásban. Én óvónő vagyok, nem kell mondanom, hogy nem sok a keresetem. A 15 éves lányunk most tizedikes egy szakgimnáziumban.

S ő okoz nekem most gondot. Nem rossz gyerek, rendesen tanul, némi kamaszkori szájaláson kívül eddig nem volt vele problémám. Mivel egyetlen és kissé késői gyermek, igyekeztünk neki mindent megadni, néha erőnkön felül is. Divatos öltözködés, laptop, okostelefon – ami a mai kamaszoknál szinte elvárás. Ennek egyik oka, hogy engem az ő korában szigorúan fogtak. S még nagyon jól emlékszem, milyen fájó tud lenni, ha az ember lemarad a többiektől. Bizony, az osztálytársnői között megy a divatozás, és ha nem is bántják a szegényebb sorsú társaikat, de azért elég egy ajakbiggyesztés is… Eddig Laura is lépést tartott velük. Az is „baj”, hogy a sógornőmék családja jóval magasabb életszínvonalon él, mint mi. Ott is egy kislány van, a mienkkel közel egyidős. Nem mondhatnám, hogy az a család felvágós lenne, normális, érzékeny emberek, gyönyörű, értékes ajándékokat adnak a mi lányunknak is karácsonyra, születésnapra.

Laura az utóbbi néhány évben minden születésnapjára valami külföldi utat kért, ezt is az unokatestvérétől leste el. Az a kislány tavaly New Yorkban szülinapozott, az idén Izlandra vitték a szülei. Nekünk mindig csak hosszú hétvégére telt: tavaly Krakkóban voltunk, az idén a Plitvicei tavaknál. Ám tegnap bejelentette, hogy a 16. szülinapját Párizsban szeretné tölteni. Mintha nem tudná, milyen helyzetben van a családunk! Hiszen már az is gondot jelent, hogy a legszükségesebb dolgot, a külön nyelvóráit fizetni tudjuk. Keserűség van bennem: ilyen érzéketlen, önző gyereket sikerült nevelnem pedagógus létemre?! 

Üdvözlettel: Ilona

Kedves Ilona! 

Most mondjam azt, hogy minden kamasz önző valamelyest? Mert így van, mindent a saját szempontjukból néznek. Önök erőn felül adtak meg mindent neki eddig is, és az erő most elfogyott, vagy legalábbis szünetel. S bár igazat adok önnek, hogy ebben a korban nagyon fájhat, ha valaki nem tud lépést tartani a kortársaival – ám Laurának szolidaritást kell vállalnia a családjával. Meg kell értenie, hogy most nehezebb élethelyzet van, amiben – remélhetőleg csak átmenetileg – mindnyájuknak össze kell húznia magát. Egy csaknem 16 éves lánytól ez már elvárható. Egy tanács: próbálják ne haraggal, hanem némi humorral kezelni a kívánságait. Párizs pedig úgyis megvárja. 

Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes