Százasból a kék

Olvasói levél nyomán indultunk el Abádszalókra. Aki írta, tanúja volt, hogyan jutott el Gulácsi Károly László néhány szántóföldön talált kopott krajcártól a több ezer darabos magángyűjteményig. És valóban, a csaknem százéves ház falai közt – amely egykor a Hangya Szövetkezet kocsmája volt – annyi minden vár ránk, hogy először azt sem tudjuk, hova nézzünk.

A falat szinte beborítják a régi fényképek, a polcokon, az asztalokon könyvek, mappák, a szekrényeken különleges üvegek sokasága, az ajtó fölött első világháborús trombita. Az összegyűjtött tárgyak zöme az Osztrák–Magyar Monarchia és a Trianon utáni Magyar Királyság korából, Ferenc József és Horthy Miklós idejéből való, de főként a pénzérmék és bankók gyűjteményében – amely a házigazda számára különösen kedves – bőven vannak régebbi és újabb darabok is.

Rámutat az egyik albumban egy Mária Terézia korabeli pénzérmére, majd egy olyanra, amely az ókori Római Birodalomból származik. Ezt egyszer elcserélte, aztán valahonnan visszakerült hozzá. Olyan egyedi ismertetőjel van rajta, amelyből rögtön tudta, hogy már volt nála. Most már csak ezért is ragaszkodik hozzá.

Folyton csereberél, ad-vesz, piacokra, sőt árverésekre is jár, figyeli az internetes piac, a Vatera ajánlatait. Büszkén lapozgatja korona-, pengő- és forintgyűjteményét: ami neki egy-egy sorozatból hiányzik, az keveseknek van meg Magyarországon. A koronát 1892-ben vezették be a Monarchiában, és 1926- ban váltotta a pengő nálunk, 1946. augusztus 1-jén pedig jött a forint. Egy 1946-ból való kék százforintosra a legbüszkébb, ezt 25 ezer forintért vette. Ma már 200 ezret is adnak egy ilyen bankjegyért, de ő meg nem válna a magáétól.

Egyre nagyobb érték a papír tízes, sőt a papír húszas is, főleg, ha nincs rajta hajtás. Minél egyedibb és különlegesebb valami, természetes, hogy annál jobban keresik. Jómagam, akit eddig a „pénztörténelem” nem annyira izgatott, most tágra nyílt szemmel bámulom a bankók elején és hátulján a feliratokat, a képeket, a címereket, a színeket, az egymás utáni sorozatok eltérő árnyalatait, egy-egy nyomási hibát. A Tanácsköztársaság koronáitól a szovjet Vörös Hadsereg parancsnoksága által kibocsátott pengőkig vagy az 1946. január 1-jén bevezetett adópengőig látható itt sokféle különlegesség.

Hangya-részvények, régi számlák, takarékpénztári betétkönyvek után váltunk: kimegyünk az udvarra, benézünk a színbe. Lőcsös kocsi az 1930-as évekből – 2014-ben Kenderesen, a Horthy-parkban, a Magyarok Kenyere ünnepségen is felvonultak vele –, Hofherr-Schrantz kukoricamorzsoló, szintén a két világháború közti időszakból, ilyen-olyan bútordarabok, bölcsők… Hátul pedig, a baromfiudvarban tyúkok, kacsák, az ólban vietnami malacok, a ketrecben nyulak – mert házigazdánk ezzel is foglalkozik. Valamiből meg kell élni, s csak a nyugdíjból meg a régi pénzekből nem lehet. Mert amit elad, annak a bevételét többnyire vásárlásra költi, a debreceni meg az egri régiségpiacon szinte mindig akad valami. Ha körülnéz, nemigen jön haza üres kézzel, de a gyűjtemény csak így gyarapodhat.

Megszállottnak tartja magát? Igen, de úgy gondolja, jó ügyet szolgál. Gyűjteménye által gazdagodhat az egész város – mondja –, s szeretné, ha előbb-utóbb kis múzeummá nőhetné ki magát. Csak hát ez drága mulatság, segítség kell hozzá.

Decemberben hatvanéves lesz, és reméli, hogy egészséggel bírja. Felesége jó társa, három gyermekük, négy unokájuk van. A családnál nincs fontosabb – néz rám, aztán újra a múltba réved: nagyapjáról beszél, aki kitüntetést kapott IV. Károlytól az I. világháborúban – mutatja –, s a keresztapjáról, aki Kenderesen Horthy fodrásza volt. Búcsúzóul még elővesz egy fényképet a tanyájukról: Abádszalók határában, a Királyhalom mellett állt. Kisgyerekként ott találta a szántáson az első krajcárt, letűnt korok emlékeként…