Kinek mondjam el?

Kedves Ágnes! 

Negyvenéves házasok vagyunk a férjemmel, mindketten középiskolai tanárok, egy fővárosi, külső kerületi gimnáziumban. Januártól nyugdíjban leszek, egészségi állapotom miatt már nem akarok tovább dolgozni. A férjemnek még van másfél éve, de ő szeretne tovább tanítani. Albérletben kezdtük és fokozatosan haladtunk előre, a lakótelepi kétszobástól az ugyancsak panel háromszobásig. Itt már tulajdonképpen elfértünk az időközben született három gyerekünkkel, de nagyon vágytunk valami zöldebb helyre. A szüleim autóbalesetben meghaltak, egyedüli gyermek lévén megörököltem a fővárostól 31 kilométerre, egy szép kis faluban lévő házukat. Ezt kibővítettük, ráépítettünk. Mivel pluszpénzeket kellett keresnünk, hétköznaponként estig korrepetáltunk, adtuk a különórákat, a hétvégéket végigrobotoltuk. Végül hat év alatt szép, nagy házunk lett, mindenkinek külön szobával, egy gyönyörű kert közepén.

A gyerekeink már kevésbé voltak lelkesek. Kamaszként morgolódtak, mert mindennap korán kellett kelniük, hogy bejárhassanak a fővárosi iskolába. Bajos volt esti programot csinálniuk a körülményes közlekedés miatt. Volt egy régi Zsigulink, úgyhogy aztán egyetemista korukban már azzal tudtak jönni-menni.

A gyerekek megnőttek, ketten diplomát szereztek, a legkisebb most végzi az egyetemet. A két fiúnak meg a lánynak is komoly párkapcsolata volt, s mi reméltük, hogy ketten – vagy legalább az egyikük – otthon maradnak. Hát, nem így történt… Az informatikus fiú Kanadában él, a fotós pedig Új-Zélandon. Még a lányom van a legközelebb, Bécsben jár egyetemre, ott bérel egy kis lakást a barátjával. Ők havonta egyszer hazajönnek, de a fiúkat jó, ha kétévenként látjuk, így a kanadai unokánkat is… A lányomék jövőre, a diploma után mindenképpen haza akarnak jönni, de tudom, hogy a fővárosban szeretnének majd lakni, örülhetünk, ha egy-egy hétvégét a mi szép környezetünkben töltenek majd.

Azért írtam le mindezt, hogy bizonyítsam, mennyire megváltozott a világ. Részben örülök, hogy a gyerekeim előtt kinyílt a világ, hiszen ezért taníttattuk őket nyelvekre és keresett szakmákra. Mi azonban itt állunk az öregség küszöbén egy hatalmas házzal, ami üresen kong, és ma is rengeteg munkát ad. Ha újra kezdenénk, nem így csinálnánk. 

Üdvözlettel: Judit

Kedves Judit! 

Hát igen, a zöldövezet, a jó levegő nagy érték, de nem a pörgős életet élő, lendületes fiataloknak. Azért ne szomorkodjon, mert a bécsi-pesti lánya leendő gyermekei biztosan boldogan mennek majd a nagyiékhoz nyaralni. A fiatalok meg éljenek úgy, ahogy nekik jó. 

Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes