Kinek mondjam el?

Kedves Ágnes! 

Valójában nem tanácsot kérek, hiszen az élethelyzetemet, amibe részben a magam mulasztása miatt kerültem, úgysem tudja senki megoldani. De a történetem remélem, tanulságul szolgálhat másoknak is.

Első házasságomat fiatalon kötöttem, hozzámentem az első szerelmemhez. Mindketten úgy hittük, hogy együtt fogjuk leélni az életünket. Minden jól ment, boldogan fogadtuk a kisfiunkat. Amikor másfél éves lett, autóbalesetben meghalt – az apja hibájából, aki az autót vezette… Beleroppantunk a gyászba, a férjemet ráadásul a lelkiismeret-furdalás is kínozta. Hiába tudtam az eszemmel, hogy nem szándékosan vétett, mégsem voltam képes megbocsátani. Még két évig kínoztuk egymást, aztán elváltunk. A második férjemmel az volt a baj, hogy a munkahelyén sikknek számított az ivás. Néhány év alatt masszív alkoholista lett. Jóformán mindenünk ráment erre, végül elváltam. Akkor azt reméltem, hogy mindezek után már csak jó jöhet.

És tényleg jóra fordult az életem. A nyugati határ mellett laktam, így adódott, hogy átjártam Burgenlandba dolgozni. Egy nagy üzletben kaptam munkát. A tulajdonos nálam tíz évvel idősebb, özvegy férfi, nagyon jó ember volt. Egymásba szerettünk és odaköltöztem hozzá. Egy idő múlva már nem dolgoztam, vezettem a háztartást. Tizennyolc évet éltünk le békében, szeretetben. Házasságot nem akartunk kötni soha: én a korábbi rossz tapasztalatok miatt, ő pedig megmondta őszintén, hogy a vagyont, az ingatlanokat meg akarja őrizni a gyerekei számára, de rólam is bőkezűen gondoskodik a végrendeletében. Ezt meg is tette. Így hát én is azt mondtam: nem számít a papír.

Fél évvel ezelőtt azonban a sors ismét lecsapott rám. A párom agyvérzést kapott, részlegesen lebénult, és ami még nagyobb baj, szellemileg is sérült. Azért megismer, simogatja a kezem, néhány szót beszél. Mivel nem rehabilitálható, megindították a gyámság alá helyezést. Erre bejelentkezett a lánya, aki az ország túlsó végében él. Elviszi magával az apját, eladja az itteni üzletet, házat, én pedig mehetek, amerre látok. És a bíróság megítélte, hiába mondogatta a párom: Marika, Marika – vagyis, hogy velem akar maradni.

Itt állok 57 évesen, heteken belül földönfutó leszek, elveszítem a páromat, az otthonomat. Mert hát, ugye, minek nekünk az a papír?! 

Üdvözlettel: Mária

Kedves Mária! 

Az együttérzésen kívül nemigen tudok a történetéhez hozzáfűzni semmit. Legfeljebb azt, hogy nem ez az első hasonló eset, amikor a lazaság, az előrelátás hiánya, vagy csak a lustaság ilyen végzetes következményekhez vezetett. 

Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes