Pofon, ha csattan

– Huszonévesen már gondozóként dolgoztam az anyaotthonban és szerettem menő cuccokban járni. Drága sportcipő volt a lábamon, amikor egyszer letérdelt egy nő, és elkezdte simogatni a cipőmet. Faggattam, mit csinál? A férjemnek is ilyet vettem, felelte. Értetlenül faggattam, miért vásárolt neki ilyen drága cipőt, hiszen szegénységben éltek, párja rendszeresen verte. Azért, mert ha ebben rugdosott, az nem fájt annyira, a gumicsizma csípett, a félcipő meg kemény volt, mondta. Soha nem felejtem el az arcát és ezeket a mondatokat. 

Azóta eltelt húsz év, Bíró Dániel több ezer nővel és drámai sorssal találkozott már. Egy-egy történet után mindig azt gondolta, hogy annál nincs lejjebb. De mindig volt. Véletlenül került a kaposvári Borostyánvirág Anyaotthonba, soha nem fordult meg a fejében, hogy szociális munkás legyen. 

– Meglehetősen deviáns gyerek voltam, többször buktam a középiskolában. Imádtam a természetet, erdészeti egyetemre jelentkeztem, de nem vettek föl. Behívtak katonának, sikerült elintézni, hogy polgári szolgálat legyen belőle, így kerültem ide. Az akkoriban formálódó gyermekvédelmi törvény több „tévedést” is megfogalmazott, mint például, hogy az anyaotthonokban az anyák és a gyerekek teljes körű kiszolgálása az intézmény feladata. Az otthonban élő nők rövid idő után már kezdték úgy érezni magukat, mintha szállodában laknának. 

Kaposváron akkoriban a karbantartón kívül Dániel volt az egyetlen férfi. Kedvesen beszélt az anyákkal, akik olyan férfimintát láttak benne, amilyennel azelőtt nemigen találkoztak. A szolgálat lejárta után Dániel úgy érezte, itt van feladata. A főiskolán elvégezte a szociális munkás szakot, képzett családgondozó lett, majd 2005-ben, 25 évesen intézményvezető-helyettes, tavaly óta pedig az otthon vezetője. 

Évente 150-170 nő és gyerek fordul meg a Borostyánvirágban. Vannak, akik még soha nem éltek ilyen rendezett körülmények között, mások nehezen szokták meg a közös konyhát, a fürdőszobát, a vécét. Judit az előbbiek közé tartozik: lakott már olyan albérletben, ahol éjjelente patkányokat kergetett. 17 évesen ment férjhez, szobalányként dolgozott, a párja raktáros volt. Minden jól ment, míg meg nem születtek a gyerekek, pontosabban, amíg a férje nem kezdett drogozni. – Agresszív lett, rendszeresen elvert. A harmadik gyerek után elköttettem a petevezetékemet, hogy ne essek teherbe, de nem lett tökéletes megoldás, két éve megszületett a kislányom. Terhesen is bántott. Eleinte anyuhoz szaladtam menedékért, de ő már nem él. Még az apósomék is befogadtak, de kisebb lakásba költöztek, oda nem mehetünk. A férjem többször összezúzta a berendezést, elvette a fizetésemet, ha nem adtam pénzt, megvert – meséli Judit az ágy szélén ülve. 

A kislánya békésen alszik. Az asztalon egy fazékban borsófőzelék, mellette fasírt, ez a mai ebéd. A családok hetente kapnak élelmiszercsomagot, mindenki maga főz, takarít, a közös helyiségeket felváltva. Az ötéves Kevin az ablaknál leskelődik, mutatja, mit hozott neki a Mikulás. Hallja, miről beszélgetünk, odabújik Judithoz. – Apa a kályhát is kifordította, én meg csak húztam anya nyakát, hogy ne bántsa – s mutatja, hogyan próbált segíteni.

– Nekem csak a gyerekeim számítanak, ők adják az erőt – veszi át a szót Judit. – Remélem, hamarosan mindannyian együtt leszünk. Sokan kérdezik, miért nem szöktem el hamarabb. A gyerekeket nem bántotta, és egy nő sokáig bízik benne, hogy majd csak változik valami. És szégyelli a helyzetet mások előtt. 

Dániel és a munkatársai gyakran szembesülnek azzal, hogy a nők nem tudják eldönteni, valóban erőszak-e, amit átéltek, vagy normális dolog, hogy időnként elcsattan pár pofon. Megfordult az otthonban olyan asszony is, aki csak akkor menekült el a bántalmazó kapcsolatból, amikor már a kasza és a kapa is előkerült. Ráadásul sokszor a jog sem tud mit kezdeni azzal a helyzettel, ha kopaszra borotválják a nőt, vagy belevizelnek az ételébe, majd utána a tányérba nyomják a fejét, hogy egye meg. Az erőszak nem válogat. Járt már az intézményben politikus felesége is a gyermekeivel, és egy celebházaspár nő tagja is, akit a férje pisztolymarkolattal ütött arcon. A bántalmazott anyák, nők 4–8 hétig maradhatnak, de az anyaotthoni ellátásban egy év hat hónap időtartam áll rendelkezésre. A cél az, hogy minél hamarabb önálló életet kezdjenek. Senki nem dönt helyettük. Pszichés, mentális, jogi, anyagi és személyi segítséget kapnak ahhoz, hogy tartós, biztonságos és nyugodt lakhatáshoz jussanak.

Az otthonban is nyugalom honol, nincs egy hangos szó, a folyosókon a ruhaszárítók árulkodnak arról, hogy sok gyerek lakik itt. Ám most éppen nagy az izgalom: 30 motoros Mikulás érkezik, a Széles Út Egyesület önkéntesei. Egyikük vállalja a főszerepet, név szerint szólítja a gyerekeket. Mária is kijön az alig öt négyzetméteres szobájából, az ágya és egy fotel szinte elfoglalják az egész helyiséget. A sarokban polc, rajta tartós élelmiszerek, fölötte pár könyv, mind a lélek rejtelmeivel foglalkozik. A lánya már 36 éves, külföldön él. Máriának jól menő butikja volt, az élettársa is vállalkozó. Komoly vagyont hátrahagyva menekült el hat hónappal ezelőtt. A több évtizedes lelki bántalmazástól és megaláztatástól idegösszeomlást kapott. Még nem tudja, hogyan tovább, de azt mondja, az otthon munkatársaitól olyan sok segítséget kap, amit soha nem remélt. Az élettársa egyszer eljött az otthonba, beszélt Dániellel, hogy feleségül venné a nőt, megváltozik, csak menjen vissza hozzá. Mária zsigeri félelemmel utasította el az ajánlatot.

– Sokszor jönnek ide zokogó, könyörgő férjek. Nem őket, hanem a tetteiket ítélem el, és ezt érzékeltetem is velük – mondja az otthon 38 éves vezetője.

A négygyerekes Ilonát a börtönviselt férje rendszeresen verte, a családok átmeneti otthonába menekült előle. Próbált új életet kezdeni, dolgozott egy csirkefeldolgozóban, ahol megismerkedett az új párjával. – Megszületett Mátyás, de a kicsi alig volt egyéves, amikor a párom összejött egy másik nővel, minket kirakott az utcára. Sírva hívtam Dani bácsit. Neki köszönhetünk mindent – mondja a 31 éves asszony. Az ölében Mátyás szaloncukrot majszol, mit sem sejt még életük hányattatásaiból. Mellettük a nagylányok. Szandra azt mondja, örül, hogy nem látja az apját, most nyugodtan élnek.

A sokévnyi segítő munka eredményeinek köszönhető, hogy Dániel az idén Jószolgálati-díjat kapott egyéni kategóriában. – Ez a legnagyobb szakmai elismerés, amit kaphattam. De amit mi csinálunk, az csapatmunka, egyedül nem menne. Anyák és gyerekek életét próbáljuk meg sínre rakni, ami nem könnyű feladat.

NÉMETH ANDRÁS PÉTER FELVÉTELEI