Tulipános békesziget

Hagyjuk el a város zaját, és költözzünk tanyára! Ne járjunk a szupermarketbe paradicsomért, termeljük meg magunk, hizlaljunk malacot, legyen kecskénk, birkánk vagy tehenünk, szárnyasunk, és nem fogunk koplalni! Kedvtelésből tarthatunk lovat, a kutyák meg őrzik a birtokot. Csodálatosak a naplementék, a párás hajnalok, tiszta a levegő, tapintható a nyugalom. Még mielőtt tovább ábrándoznánk, ébredjünk fel! Aki manapság tanyára vágyik, az előtt sok buktató áll, ha nem választ körültekintően. Nem elég az elszántság. Meg kell vizsgálni például azt, hogy alkalmas-e a hely állattartásra, kertészkedésre, van-e elegendő terület, járható-e a bekötőút, iható-e a kút vize, lakható-e az épület, milyen a kerítés állapota. Fontos, hogy legyenek fák az udvaron, de az sem utolsó szempont, milyenek a szomszédok. És még sorolhatnánk...

Mindezekről nem sok fogalma volt Sipos Mihálynak és feleségének, Siposné Ruszkai Krisztinának, amikor elhatározták, hogy tanyán folytatják az életüket, és olyan ökológiai gazdaságot teremtenek maguknak, amellyel példát mutathatnak az önellátásra törekvő betelepülőknek. Nyolc éve kezdték, és még nincs vége az „építkezésnek”. Távolabbi céljuk az, hogy olyan közösséget hozzanak létre, amelyik magántulajdonokra alapoz és belső piacon értékesíti termékeit – cserekereskedelemmel vagy önálló fizetőeszközzel –, illetve saját óvodát és iskolát tart fenn; és akinek lelki támasz kell, az is találjon magának hitbéli társakat.

Siposék tanyája a béke szigete. Misi a gödöllői egyetemen tanított, kutatott, tangazdaságot vezetett, elismerték munkáját. Kriszti díjugrató volt, imádta a lovakat. Megismerkedésüktől kezdve egyetértettek abban, hogy ideje felhagyni a városi élettel, ki kell szállni a mókuskerékből. Budapest környékére akartak költözni, végül Cegléd határa lett belőle. Összeházasodtak 2010. augusztus 10- én, október 15-én pedig honfoglalást tartottak a tanyán. Később nevet is adtak neki: Tulipános, merthogy a kerítés tövében kinyílott egy kósza tulipánhagyma.

– Csak egy kis kályhánk volt, azzal fűtöttünk. Annyira füstölt, hogy szellőztetni kellett, akkor meg kihűlt a szoba – emlékszik vissza az első napokra Sipos Misi. – Azzal sem számoltunk, hogy nyáron ide tűz a nap, csak egy diófa és egy szilvafa árválkodott a portán, azok nem adtak elegendő árnyékot az állatoknak. A csenevész akácfákon átfújt a szél, dörzsöltük a szemünkből a homokot, és állandóan sapkát hordtunk, amiként még most is.

Sokáig keresték a megfelelő helyet. Szinte az utolsó pillanatban találtak rá erre az ingatlanra. Macska Péter ajánlotta nekik, akit az út szélén állítottak meg. A férfi letámasztotta a biciklijét egy fához, beült hozzájuk a kocsiba. Mutatott háromnégy tanyát, köztük a véglegeset. Aztán Macska Péter egy időre eltűnt. Karácsony táján azonban újra felbukkant, kereste őket, kíváncsi volt, hogy végül itt kötöttek-e ki. Azóta Macska úr gyakran segít nekik a munkában, de pénzt sose fogad el érte. Errefelé az egyik legfőbb erény az önzetlenség. Misi meséli, hogy „természetben” fizetnek egymásnak: ha ő nem ér rá megfejni a kecskét vagy a tehenet, megkéri a közelben lakó gazdatársát, amikor pedig annak kell segítség, szó nélkül ledolgozza „adósságát”. Az is szokássá vált, ha valamire szüksége van az egyik családnak, amit nem tudnak előállítani, akkor beindul a cserekereskedelem. Sajtot adnak mézért, kolbászt vadhúsért. Sipos Mihály új könyve, a Fenntartható visszafejlődés (melyben saját gazdasága kialakításának történetét és tapasztalatait osztja meg az olvasóval) is egy tehén és két lovaglónyereg árából jelenhetett meg – abból fizette a nyomdaszámlát. Ha megtérül a kiadás, traktorra váltaná a bevételt, de hát, ismerve a könyvpiac nyomorúságos helyzetét, ez jelenleg álomkategória. Néha csoda is történhet. Misi a barátjával karámokat épített őzbarna kecskéinek, villanypásztort húztak, istállót nagyobbítottak. Csak apránként, összespórolt pénzükből gyarapodhatott az állomány. Aztán megcsörrent a telefonja, régi ferences szerzetes ismerőse hívta. Soha nem járt náluk, évek óta nem is beszéltek, mégis úgy érezte, neki kell ajándékoznia a kecskéit és birkáit, mert itt jó helyen lesznek. Isten szólt… – állítja Sipos Mihály, aki fiatal kora óta istenkereső. Öt évet elvégzett a katolikus teológián, ellátott különféle egyházi tisztségeket, szolgált szentmiséken, és máig olvassa, elemzi a Bibliát. A vallásról, a hitről karakteres véleménye van, nemegyszer ütközik a hivatalos állásponttal. Ezért küldték el a Mária Rádiótól is, ahol külsősként agrártémákkal foglalkozott. „Nulla százalék vallás” jegyében imaközösséget szervezett a tanyán, ahová időnként papok is érkeznek – inkognitóban.

– Nekem is volt részem csodában – avat be életének legféltettebb részleteibe Kriszti. – Lovasbalesetben eltört a gerincem, rohammentő vitt el. A kisfiam még pici volt, úgy tudtam szoptatni, hogy a férjem tartotta a kezében. Kilenc hónap gyógyulási időt jósoltak az orvosok, én azonban a saját felelősségemre hazamentem. Egyik nap megjelent nálunk két férfi, imádkozni akartak értem. Rátették a kezüket a vállamra, egyikük jobbról, másikuk balról. Sűrű lett a levegő. Hittem a gyógyulásban. Egy idő után nem éreztem fájdalmat, mintha összeforrt volna a gerincem. Felkeltem az ágyból, és képes voltam megemelni a kisfiamat.

Ahogy Krisztina visszanyerte az erejét, lovasiskolát szervezett a tanyán. Öt lóval tartja a foglalkozásokat, mindegyik vizsgázott iskolaló. És ki ne hagyjuk Makit, a törpe pónit – mindenki kedvence. A fiatalasszony imádja az állatokat, azt mondja, sokat tanul tőlük. A velük töltött idő abban is segít, hogy jobban megismerje saját magát. A lovak azonnal észreveszik, ha netán rossz kedve van. Azt mindketten úgy gondolják, hogy ez a tanya biztonságérzetet és mérhetetlen szabadságot nyújt számukra. Mindemellett fontos, hogy tudják, mit esznek, hiszen maguk állítják elő. Megvalósult az a vágyuk is, hogy minél több időt töltsenek a gyerekekkel. Julcsi hat-, Bojtorján négyéves. Mindennap együtt ebédelnek, Kriszti remekül főz, ezt mi is megtapasztaltuk.

Siposék most azon törik a fejüket, hogyan lehetne megszervezni a környékbeli gyerekek óvodai, illetve iskolai ellátását. Ehhez a magántanoda lenne a legjobb forma. Két éve nem találnak olyan tanárt, aki vállalná ezt az összetett feladatot. Egyébiránt Misi tanít a ceglédi mezőgazdasági szakközépiskolában, szerződése a nyáron lejár, de a tanodát nem vállalná, mert arra nincsen tanári diplomája. Más tervei vannak. Mivel a tanya tangazdaságként, regisztrált gyakorlati képzőhelyként is működhet, nem kizárt, hogy a jövőben erre erősít rá. Ez jó alap lehetne a megmaradáshoz, a továbblépéshez.

Nem enged el a tanya. A nyugalom, a család békéje rabul ejti a látogatót. Körbesétáljuk a birtokot, „üdvözöljük” a barátságos állatokat, nézzük a lovasfoglalkozást, kergetőzünk az örökmozgó gyerekekkel. Ha csak pár órára jövünk, nemigen látni azt a sok-sok erőfeszítést, amely a Sipos házaspár sikertörténetéhez hozzátartozik. Ahhoz velük kéne élni legalább egy hétig, hogy tudja az ember, milyen hajnali négykor felkelni vagy ünnepnapon fejni a kecskéket. Szüntelen szolgálat. Misiéknek ennek dacára jócskán akadnak irigyeik. A környékbeliek többsége így vélekedik róluk: „Ide gyüttetek, oszt nem döglöttetek meg.” Azért élték túl a kezdeti nehézségeket, mert sok mindent a saját kárukon tanultak meg.

UJVÁRI SÁNDOR FELVÉTELEI