Sár és remény

Jászsági faluba érek, szakad az eső. Sáros utcán öreg parasztház, a végén a vakolat nagydarabon lehullott, a vályogfalat is kikezdte az idő. A szobában idős asszony, mellette a fia, 32 éves. Az anya felkelni is alig bír, a fiú – mint kiderül, négy gyermek közül a legkisebb – porckopással küszködik, nehéz munkát nem vállalhat. Átadom, amit hoztam – cukor, liszt, étolaj, gyümölcs, egy kis pénz –, s a félhomályban meglátok egy fényképet a szemközti falon. Fiatal nő mosolyog rám, megkérdezem, ki ő. Lehajtja a fejét a néni, és mondja: – A legidősebb gyermekem volt, negyvenkét évesen halt meg, éjjel, álmában. Két éve ennek... – A férje zenetanár volt, tudom meg, s a négy gyermekkel nagyon szépen éltek. De annak már 15 esztendeje, hogy őt elveszítette. Kicsi a nyugdíj, hamar felélik – panaszolja –, eladnák vagy elcserélnék a házat, mert felújítani nem tudják, telekből is elég lenne kisebb nekik, és sorolja a gondokat az özvegy…

Továbbmenvén egyre azon gondolkodom, miért nem lehet megművelni 300 négyzetméter kertet, és abban bízom, akad, aki kapva kap a lehetőségen, s nem riad meg az öreg ház felújításától sem. Ám ez a nap tartogat egy még nyomasztóbb, szó szerint is sötét találkozást számomra Nógrádban, egy faluszéli házban, ahol évekkel ezelőtt kikapcsolták a villanyt, s nincs pénz visszakapcsoltatni. Egy szál gyertya világít a hatalmas ház egyik szobájában, ahol beszélgetünk a közgazdász végzettségű, 74 esztendős hölgytulajdonossal, aki valaha sokfelé járt a világban. Budáról, egy társasházból költözött ide még 12 éve, mivel ott nem tudott a szomszédasszonyával kijönni. Élelmiszert, ruhát, cipőt kért most, mert nagyon nehezen élnek: a második szomszédja a beteg fia, akit ő gondoz, s akinek a napokban épp ismét kórházba kell mennie. Különben nyáron itt nagyon szép – sóhajt az idős hölgy –, csak hát a tél, az bizony nehéz…

Hajdan jobb napokat látott könyvelőnél csöngetünk egy borsodi faluban. A lánya miatt került nehéz helyzetbe, miatta vonják le a nyugdíjának több mint a felét – írta, aki segítséget kért a számára. A lepusztult ház szobájában dől a füst a sparheltból, amikor belépünk, rossz a kémény, de nem telik arra, hogy megcsináltassa – szabadkozik az asszony. S nem egy olyan helyen jártam, ahol egyszerűen nem értettem, hogyan lehet ott lakni, s kérdezve a „gazdát”, azt a választ kaptam, hogy bármikor összedőlhet az épület – de nincs hová menni. Így felelt egy 53 éves nő Tolnában – a koránál húsz évvel idősebbnek tűnt –, négy gyermeke van, de ők is nehezen élnek, nem tudnak segíteni, nézett rám szégyenkezve. Ahogyan az egykor menő vállalkozó, NB I-es kézilabdázó is túl a hatvanon egy Bács-Kiskun megyei tanyán, akinek betegség, válás meg egy viharos év miatt megroppant az élete. De a legszörnyűbb talán az volt, amikor egy idős asszonnyal probánbután gázrózsa mellett melegedtünk a konyhában – Pest közeli faluban –, miközben a fia a fűtött szobájában nézte a tévét, ahová a néninek nem volt bejárása. Ez a fiú nem szégyenkezett…

A magány és a számkivetettség nyomorával szemben van az olyan szegénység, amikor segít, aki tud – a családtagok, a rokonok, a barátok, az ismerősök –, s ez sokkal elviselhetőbb. A remény és a tenni akarás is erősebben él ilyenkor, ami nélkül változtatni nem lehet. Jómagam néhány nagycsaládban éreztem leginkább, mit jelent az, hogy az ember nem hagyhatja el magát. Miközben sajnos vannak, akik nem gondolják át, mit jelent, milyen terhekkel és felelősséggel jár a sok gyerek, mások tudatosan, teljes odaadással vállalják. Voltam öt- és tízgyermekes családnál is, ahol a ház élt, éltették a gyerekek. Báki Tündééknél Dabason, Varga Istvánéknál Újszilváson vagy Gutovszki Ferencéknél a szatmári Fülpösdarócon öröm volt az ott eltöltött idő. A tízgyermekes Gutovszkiéknak Kovács Lászlóné kért támogatást, aki 48 ezer forintos nyugdíjából is segíti a családot. És csodálja, hogy milyen értelmesek, illedelmesek, segítőkészek a gyerekek, de hát ez nem is csoda, mondja, ha a szülők így nevelik őket.

Ottjártamkor az apa épp a munkából tért haza, vele volt a nyolcadik osztályos fia, István. Dolgozik a 18 esztendős Katalin is, a 17 éves Ferenc ácsnak tanul Mátészalkán, a többiek még általános iskolások, Eszter óvodás, Dani, a legkisebb februárban tölti be a két évet. 

Verset mondtak, búcsúzóul énekeltünk is. Szürke felhők jöttek-mentek, sár volt Fülpösdarócon is azon a napon. Mégis mintha a felhők között felragyogott volna a fény…

A SZERZŐ FELVÉTELE