Tétlenül nem lehet élni

Az I. világháború végén született, a Zala megyei Kehida mellett, Barátszigeten. Szüleinek szőlője volt, a vörösagyagos talajt nehezen lehetett megművelni. – A  gyerek sem maradhatott ki a munkából. Kiskor, kis kapa, nagykor, nagy kapa. Tizenkét éves koromig jártam iskolába, mindig jól ment a tanulás, szerettem volna továbbtanulni, de a három fiútestvérem lebeszélte anyámat. „Úrilányt akar belőle nevelni, mi meg maradjunk itt cselédnek?!” Így maradtam a szüleim mellett. Kitanultam a szabás-varrást, szép életem volt otthon, szeretetben. Huszonnégy éves voltam, amikor a rokonok bemutattak Cserép Istvánnak, összeboronáltak bennünket. Január 6-án találkoztunk először, februárban megvolt a lakodalom. A  szüleim nem nagyon örültek, hogy elköltözöm Bezerédre, az a hír járta, hogy verekedősek az ottani férfiak. Én meg azt mondtam: ha van pap és bolt, akkor megyek. Otthonról három kilométert kellett gyalogolni, hogy eljusson az ember valamiért a faluba – meséli nevetve Matild néni, de az ifjú házasok nem sokáig lehettek együtt. A férjét két hét múlva behívták katonának Hajmáskérre. Ott maradt az anyósával a bezerédi házban, jól megvoltak, az anyósa kitűnően főzött. Zsír helyett vajjal csinált mindent, és rengeteg tejet ittak. Matild néni szerint ezért lett ilyen hosszú életű.

Egy dologgal nem tudott megbékélni: az anyósa hitt a boszorkányságban. Amikor a házhoz került, gyógynövényekből rakott tüzet kellett többször körbejárnia. Ha beteg lett az anyós, rögtön a javasasszonyt hívatta, aki forró parazsat tett a vizespoharába, meg kellett innia. Sok pénzt kért a tudományáért, sokan meg is fizették.

– Az uram ’44 nyarán kikerült a frontra, egy évig semmit nem tudtam róla. Egyszer éppen palacsintát sütöttem, amikor a szomszéd gyerekek azt kiabálták, hogy jön a keresztapánk, jön a keresztapánk! Ijedtemben kiejtettem a kezemből a serpenyőt, István volt az, gyalog jött haza Romániából. Meg sem ölelhettem, olyan tetves volt, csak a lélek járt belé hálni. Ne akarja senki a háborút, csupa szenvedés! Lassan megerősödött, dolgos ember volt. Megszülettek a gyerekek, de az első mindjárt meghalt, a negyedik meg halva született. Két fiam van, jó gyerekek. Még kicsik voltak, amikor 38 évesen súlyos májgyulladást kaptam, az orvosunk nem is tudott rajtam segíteni. Az uram már másik asszony után nézett, mert ugye régen faluhelyen egy férfi nem tudta volna egyedül nevelni a gyerekeket meg ellátni a háztartást. Egy zsidó orvostól kaptam gyógyszereket, több kúrát kellett végigcsinálni, meggyógyultam. Azt hiszem, akkor voltam a legboldogabb.

Teltek az évek, sok munkával: kilenc kilométerre volt a szőlő a hegyen, oda vitte az ételt a férfiaknak naponta, a fején egy kosárban. A kéthektárnyi földet a ház mellett leginkább ő művelte, hogy meglegyen a mindennapi betevő. Voltak lovak, tehenek, disznók, tyúkok meg rét és szántó. A fiúk hamar kirepültek, megnősültek, gyerekeik születtek, de rendszeresen látogatják az édesanyjukat. István éppen nála van, azt mondja, mindig az anyja volt a család kovásza. Ha elment Zalaegerszegre vásárolni, üres volt a ház.

Matild néninek pedig azóta igazán üres, mióta meghalt a férje, több mint 20 éve. Eladták a földeket, a disznók maradtak meg a két hektár. A fiúk vettek kaszáló- meg kapálógépet, hogy könnyebb legyen a munka, jöttek segíteni, amikor csak tudtak. A szomszédok is besegítettek, falun ez így természetes.

Az idén is volt konyhakert, paprika, paradicsom, vöröshagyma és káposzta, Matild néni a nyáron még maga kapálta. Mert a munka mindig öröm volt az életében, még 19 tyúkja is van. Reggelente maga gyújt be a kályhába azzal a gyújtóssal, amit még este készített be. Kiengedi a tyúkokat, este bezárja, összeszedi a tojásokat. A ruháit maga mossa, csak az ágyneműket és a nagyobb darabokat vihetik el a fiai kimosni. Azt mondja, a hosszú élethez ez is kell, a dolog, mert tétlenül nem lehet meglenni. Mindig önmegtartóztatóan élt, a józanság volt az egyik fő alapelve. Hét közben hozzák neki az ebédet, de hétvégenként maga főz. – Leülök egy hokedlire, aztán megpucolom, ami kell, a kezem még jól bírja. De a lábam nagyon visszeres, egy hónapja elestem az ároknál, a Jóisten adott erőt, hogy fel tudtam állni, és telefonálhattam a fiamnak. Karácsonykor még megsütöttem a zserbót a gyerekeknek, öt unokám és négy dédunokám van. Templomba ritkán járok, mert már senki nem él a régiek közül.

Elkerülhetetlen a kérdés, miért lakik még mindig egyedül. – Öregek otthonába engem nem lehet elinvitálni, és még el tudom látni magam, a fiaim is hiába hívnak magukhoz, nekem ez az otthonom. Az ember azért küzd, hogy a gyerekeinek legyen minden. Az a jó, hogy visszakapja.

NÉMETH ANDRÁS PÉTER FELVÉTELEI