Száz év szeretet

A terem, ahová a rég várt ünneplést tervezte a család, kicsinek bizonyult: olyan sokan jelentkeztek, hogy újat kellett keresni. A rendezvényteremben több mint hatvanan gyűltünk össze: Mária néni mellett a gyermekei ülnek, s „kisöccse”, a 85 éves Pásztor Ferenc. A bejárat mellett az asztalon régi képek, meg ábrákon a nagyra nőtt családfa ágai, van mit nézni, keresgetni rajtuk, mert hát nem akármilyen família ez.

A Pásztorokkal még akkor ismerkedtem meg, amikor 2010-ben megtartották a családi világtalálkozójukat. Az 1885-ben született Pásztor Mihály és az 1893-ban világra jött Kecső Erzsébet utódainak összeszámlálásában akkor 111 főig jutott a két fő szervező unoka: ifjabb Pásztor Ferenc és Győző Gyula. A Pásztorok Világtalálkozójára – amelyet Győző Gyuláék közeli tiszaújfalui tanyáján rendeztek meg – 103-an jöttek el, volt, aki Erdélyből, más Írországból, Németországból, egy házastárs lengyel földről érkezett.

Pásztor Mihály és Kecső Erzsébet fényképe most is ott van a főhelyen. Házasságot 1910-ben kötöttek, és 17 gyermekük született. Sajnos hatan korán meghaltak, tizenegyen nőttek fel. Közülük József fiatalon ott maradt a Don-kanyarnál, Balázs 68 évet élt, a többiek viszont mind szép kort értek meg, az elsőszülött Mihály három héttel a századik születésnapja előtt, 2011 decemberében hunyt el.

Akkor a sors temetést hozott a köszöntés helyett, de Zölde Józsefné Pásztor Máriának most megadta a századik születésnapot. Pedig nem volt könnyű neki se az élete. Édesapja megjárta az első világháborút, majd hazatérve, a hadisegélyből nyolc hold földet vettek Tiszaújfalu határában – Újfalu most Tiszaalpárhoz tartozik –, s Jakabszállásról átköltöztek, 1918-ban tanyát építettek a „Sárga iskola” mellett. Mária a 11 testvér közül negyedikként már itt született.

Hat osztályt végzett, és sokat segített a szüleinek. A kisebb testvéreit hamar rá lehetett bízni, ahogy a nála 15 évvel fiatalabb öccse mondja, őt szinte pótmamaként nevelte. Harmincévesen, 1949-ben kötött házasságot Zölde Józseffel, aki 1945-ben Erdélyből, Háromszékről jött át Magyarországra. Az esküvő után Budapestre költöztek, a férje vasutasként dolgozott. Imre után megszületett Mátyás, majd József, a férjét 1956-ban munka közben súlyos baleset érte, nem dolgozhatott tovább.

Pásztor Mária, az egykori tanyai lány 1958-tól '74-ig, nyugdíjba meneteléig a postán dolgozott Pesten, éjszakai újságkihordóként. Reggel hazaérkezve iskolába kísérte a gyerekeket, főzött, mosott, vasalt, takarított, ellátta a családot. Férje ugyan kapott némi rokkantsági járadékot, de nem volt könnyű az életük. És Zölde József abban az évben, amikor a felesége nyugdíjba ment, meghalt, Mária egyedül maradt. De jöttek egymás után az unokák – hat unokája, tizenkét dédunokája és már egy ükunokája is van –, és ő segített, ahol tudott. Igazi szolgáló lélek – mondja József fia –, tele jó szándékkal, szeretettel. Nem róla kellett gondoskodni, hanem ő gondoskodott másokról. A gyerekeket imádja, mindig szívesen látott mindenkit. Sokat kézimunkázott – kötött, horgolt –, 96 évesen még eljárt a piacra, megfőzött magának.

De eljött az idő, amikor már nem maradhatott egyedül. Hatvannégy évesen, 2014-ben a középső fia, Mátyás meghalt, ez nagyon megviselte. Hajdani tanyájuktól nem messze áll a Római Katolikus Egyházi Szeretetszolgálat Pax Otthona, megbeszélve a családdal a dolgot, úgy döntött, beköltözik oda. A helyhez még gyerekkorától szoros kapcsolat fűzi: a Szent Benedek Leányai Társaság kolostorának nővére volt két testvére, Erzsébet és Rozália, s ő maga is gyakran megfordult itt. A zárdatemplom Aba-Novák Vilmos tanítványai által készített hatalmas falfestményének egyik alakját róla mintázták.

Hálaadó szentmisével fejeződik be a születésnapi délután a pusztai templomban Zölde Józsefné Pásztor Mariska néniért meg a Pásztor és a Zölde család elhunyt tagjaiért. A mise után együtt kísérik vissza őt az otthonba Ferenccel, az egyetlen testvérével, aki még él, s pár hónapja szintén az otthon lakója.

– Találkozunk mindennap – érzékenyül el Feri bácsi, mikor elköszönünk. – Közel van a szobánk egymáshoz, az ebédlőben is együtt ülünk. Beszélgetünk, felidézzük a régi időket. Mit is kérhetnék a Jóistentől a századik születésnapján? Adja meg, hogy még sokáig így legyen…

FOTÓ: CSALÁDI ARCHÍVUM, A SZERZŐ FELVÉTELE