Más szemmel nézve

Gyermekkoromban Budaörsön laktunk, szoba-konyhás kulipintyóban. Pottyantós WC az udvaron, kút az utca végén. Apai nagymamám is velünk élt. Mivel nem volt nyugdíja, a szüleim tartották el. Azután elköltöztünk Kerekegyházára, általános iskolába már ott jártam. Apukám 1978-ban rákbetegségben meghalt. Nehezen dolgoztam fel a hiányát. Nem voltam jó tanuló, de nem a hátrányos helyzetem miatt, az csak másodlagos szerepet játszott. Tudniillik nem az érdekelt, ami a tankönyvekben állt, ez pedig a teljesítményemen is tükröződött. Ámulattal olvastam őslényekről, távoli bolygókról, keleti vallásokról, izgatott a genetika, a pszichológia, az ingatlan- és örökösödési jog, s fogékony voltam a szociális témák iránt.

Elég korán felfigyeltem az eltérő fejlődésű gyermekek és családjuk gondjaira, részben emiatt is választottam az egészségügyi pályát. A  kecskeméti szakiskolát úgy végeztem el, hogy szinte elő sem vettem a tankönyveket. Mindent megjegyeztem az órákon. Hogyan is pocsékolta volna egy kamasz lány a szabad idejét tanulásra…? Szerencsére ez nem látszott meg a jegyeimen. Sikerült elhelyezkednem a kórházban, de csak pár évet dolgozhattam: a Jóistennek más tervei voltak velem. Tizenkilenc esztendős koromban kezdődtek a mozgásszervi problémáim, huszonhat évesen lebénultam, mára mozgáskorlátozott lettem. És elkezdtem visszacsúszni a lemondások világába. Ebben mára profi vagyok.

Vidéken álláshoz jutni az én állapotomban lehetetlen, busszal közlekedni sem leányálom, autóra nincs pénzem. Aki bakancslistát ír, elérhetőnek tartja a vágyait, nekem csak álmaim lehetnek. Nem túl rózsás helyzetemben is nagyon fontos számomra a segítés. Apám halotti torán kijelentettem, hogy szeretném mások életét könnyebbé tenni, hétéves voltam akkor. Aztán nagy fordulatot vett a sorsom, magam is segítségre szorultam, ami nélkül sem én, sem édesanyám nem boldogulnánk. Lehetőségeimhez képest igyekszem viszonozni a sok jóságot – szerintem ez így természetes.

Mostanában sokat gyengültem, kezdem elveszteni az erőmet. Nincs más választásom, mint a fejemet használni. Nagyon foglalkoztat a szegénység kérdése. Sok az előítélet a hátrányos helyzetűekkel, az alulról jövőkkel, a tartós állástanokkal kapcsolatban. Milyen hatással lehet a kilátástalan élethelyzet az IQ-ra, az egészségre, a munkateljesítményre? Mi a létfenntartó önzés? Miért hatástalanabb a gyógyszeres kezelés a szegényeknél? Hogyan lehet a hátrányból előnyt kovácsolni? Egyebek között ezekről a témákról szívesen elbeszélgetnék másokkal is egy „tabudöntögető valóságsokktour” keretében. Saját példámon keresztül tudom bemutatni a hátrányokat, hiszen a mindennapi szegénység engem is érint. Jó lenne végre, ha a külső szemlélők nem csak előítéletek alapján mondanának véleményt rólunk. Úgy érzem, szükség lenne a tájékoztatásra, hiszen óriási a káosz a fejekben. Előadásomnak címet is adtam: „Mélyről jövőnk, avagy jövő-KÉP-telenül”. Ha volna érdeklődés a téma iránt, csak úgy tudnék elmenni a helyszínre, ha a szállításomat megoldanák.

Szeretek írni. Szenvedélyesen vezetem a naplómat, már a negyediknél tartok. Más SZEMmel, Sok SZEMpont, SZEMléletmód, SZEMed be nézve – ezeket a címeket adtam nekik. Én tényleg más szemmel nézem a világot, próbálok felülkerekedni a bajokon, ahol csak tudom, humoros stílusban fogalmazom meg a gondolataimat, észrevételeimet. Főleg arról mesélek, milyen „odalenn” létezni, hogyan lehet embernek maradni a sok lemondás közt. Írásaimat csak pár példányban tudom sokszorosítani, hiszen tabutémához nemigen lehet szponzort találni. Arra kevés esélyt látok, hogy valaha is felkarolna egy könyvkiadó. De megmondom őszintén, nekem az is örömforrás, hogy kiírhatom magamból, ami a szívemet nyomja.

UJVÁRI SÁNDOR FELVÉTELE