Megmentőre váró kaktuszok

Háromszázötven négyzetméteren csaknem 1300 fajta és fajtaváltozat több mint tízezer kaktusza díszlik a háromrétegű fóliával fedett várongi növényházban. A Tolna megye nyugati szélén, Somogy határán levő kis zsákfaluban a Hegyi házaspár kaktuszfarmja igazi turisztikai csoda, vonzza is a látogatók ezreit. A vastag vendégkönyv bejegyzései szerint Európa szinte minden országából érkeztek már érdeklődők, de jöttek szép számmal a világ más tájairól is, Amerikától Ausztráliáig és a Fülöp-szigetektől Japánig sokfelől. Felfigyelt a kicsi magyar falu nagy kincsére többek között David Attenborough, a kitűnő angol természettudós, író és dokumentumfilm-rendező is, így készített filmet a gyűjteményről a National Geographic tévécsatorna

Hegyi Atilla, akinek a családjában több nemzedék óta híres kertészek voltak, tízéves korában kapta ajándékba az első kaktuszt. Az édesapja által épített kis rákoshegyi növényházban kezdett kertészkedni, s a kaktuszokhoz a középiskolában és a budapesti Kertészeti Főiskolán, majd a Főkert vezető szakembereként vagy tangazdasági oktatóként, később kertépítő vállalkozóként is hű maradt. Amikor a ’90-es évek elején a feleségével, Erzsikével – akivel még a technikumban ismerték meg egymást, s lassan 55 éve házasok – errefelé járva felfedezték Várongot, majd házat vettek itt, kaktuszgyűjteményük már mintegy négyszáz növényből állt. A kettejük nyugdíja együtt ma is alig haladja meg a 150 ezer forintot. Hogyan lehet ebből fenntartani a mára csaknem harmincszorosára duzzadt állományt? Csak úgy, ha a kaktuszfarm „eltartja magát”. Hegyi Atilla hobbiját – amely az idők folyamán hivatássá vált – barátai jól ismerik, külföldi utakról hazatérve magától értetődő ajándék számára a kaktusz, köztük különleges példányok. Internetes kapcsolatai is egyre erősödtek, ma már világszerte tudják, ki ő, sokat csereberél. Azokért a növényeiért viszont, amelyekre a legbüszkébb, nemegyszer borsos árat fizetett. Vannak köztük, amelyek már őshazájukban sem lelhetők fel, de nála díszlik egy-egy példány. A látogató csak kapkodja a fejét a gömb, oszlop, medvetalp, kandeláber és egyéb formák, a rózsa-, levél, selyem-, fenyő-, füge-, dinnye-, csillag- és más kaktuszok pazar sokfélesége láttán. Hát még ha jön a nyár, amikor csúcsra ér a virágzás és káprázatos színekben pompázik a kaktuszbirodalom. Nyílik az Afrika rózsája, szirmot bont foszforeszkálva az év egyetlen éjszakájára a Grand Canyonban honos Éj királynője... Hegyi Atillának és élete párjának olyan érzés ez, amit nem lehet pénzzel kifejezni.

Huszonöt év telt el azóta, hogy letelepedtek a dombok közé bújt falucskában – ahol ma már csupán másfél százan laknak –, s volt, hogy napi 16 órát dolgoztak. Ápolni és gyomlálni kell a kaktuszt – a legszúrósabb fajtákat is –, kétévenként átültetni tápanyagban dús, speciális talajba, főként nyáron öntözni, egy részüket tavasszal kivinni a szabadba, ősszel visszahozni a fóliasátorba, szaporítani. S persze fogadni a látogatókat – egy-egy csoport másfél-három órát tölt itt, gyönyörködnek, hallgatják a házigazda kaktusztitkokat feltáró, anekdotákkal fűszerezett előadását, fotóznak, s ki-ki a szerény belépődíjért egy-egy kaktuszt is választhat. Hegyi Atilláék emellett évente 5-6 intézménynek – iskoláknak és másoknak – szereznek örömet karitatív tevékenységükkel: több tucat kis kaktuszból álló adományukkal.

Erzsike egészsége azonban sajnos ma már nem a régi, s a 75 évhez közel Atilla is gerinc- és ízületi gondokkal küszködik. Hajnaltól délig bírja a fólia alatt, utána mást kell csinálni. Be-besegít a család – két gyermekük, két unokájuk van –, de nekik más a dolguk. Ezért határozták el, hogy világhíres gyűjteményüknek új gazdát keresnek. Akadtak is jelentkezők külföldről, 30-35 millió forintért el tudták volna adni. De ők szeretnék, ha itthon maradna ez az érték – amelyért ők annyit dolgoztak –, a faluban vagy a környéken, de legalábbis Magyarországon. Kevesebbért ugyan, de kaptak idehaza is ajánlatot, ám a tárgyalások valamiért mindig holtpontra jutottak. Így aztán ma már a külföldi befektetők elől sem zárkóznak el, a lényeg, hogy a gyűjteményt az eladás után is biztonságban érezhessék, jöhessenek a látogatók és a karitatív szempontok is érvényesüljenek. Szakemberként a tennivalókban ezután is szívesen közreműködnének, de a terheket egyedül már nem bírják és nem akarják viselni.

Reméljük, lesz, aki tudja, milyen felelősséggel jár, ha gyűjteményüket megvásárolja és megbecsüli, sőt gyarapítja, amit létrehoztak Várongon. S e különleges kincs továbbra is úgy lehet Európáé és az egész világé, hogy megmarad magyarnak.

A SZERZŐ FELVÉTELE