Legénységi állományban

Már az ókorban a magtárakban tárolt terményeket védte az egerektől, patkányoktól, amiért az ember nemcsak a kedvébe járt, de tenyésztette is. Hamar kiderült, hogy mint sokzsákmányú húsevő (csaknem ezer faj tekinthető a zsákmányállatának), nemcsak a rágcsálóktól védi a háztartásokat, hanem a csúszómászóktól is, köztük a kisebb termetű veszedelmes kígyóktól. A hajósok az élelmiszerkészletek őrzőjeként különösen nagy becsben tartották, olyannyira, hogy az angol haditengerészetnél például legénységi állományba is vették őket (ha rendfokozatot talán nem is kaptak). Egyébként így, a hajókon „szolgálva” jutottak el a világ minden tájára. (Új-Zélandra érkezésüket véres mészárlással tették emlékezetessé: szinte hírmondót sem hagytak az ott őshonos, repülni nem tudó futómadarakból.)

Évezredeken át csak a macskák fenntartó tenyésztése folyt, a különböző egyedi tulajdonságok kifejlesztésére irányuló, fajtatiszta formák nemesítése csupán egy évszázados. Ez idő alatt azonban a változatok, alváltozatok szinte áttekinthetetlen variációja született meg, melyeket aszerint igyekeznek minősíteni (besorolni), hogy menynyiben felelnek meg az adott (eredeti) fajta szabványleírásának. Az egyik legizgalmasabb nemesítői feladat például a bunda, illetve a szőrzet új és új változatainak, mintázatának kifejlesztése, aminek különösen a hosszú szőrű macskák körében van jelentősége. Így a perzsa macska esetében is, amely valószínűleg a legnépszerűbb a világon. Testformában, de még inkább szőrszínben és mintázatban egyre növekszik a változatok száma, míg a szemszín a sárga, a kék vagy ennek a keveréke lehet. A szintén hosszú szőrű, perzsához hasonló Himalája macska jellegzetessége a testvégeken (farkon) fellelhető, a bundánál sötétebb elszíneződés.

FOTÓK: SHUTTERSTOCK