Kinek mondjam el?- Élni és tanulni hagyni...

Kedves Ágnes!

Nemrégen olvastam egy levelet e rovatban. Egy ­fiatal nő panaszkodott, hogy az anyja mindig igyekszik visszahúzni. Ön azt válaszolta neki, hogy az anya nem rosszindulatból, nem is fösvénységből teszi, hanem mert bizalmatlan az ismeretlen dolgokkal szemben és félti a lányát az élet kihívásaitól. Ezt elfogadom, de mi a véleménye arról, ha egy 36 éves apa teszi ezt a gyerekével?

Kezdem az elején. A bátyám leánya, a keresztlányom mindig is nagyon befolyásolható volt. Rendes, kedves nő lett Jutkából, a férje, Tamás ellen sem nagyon lehet kifogást találni – már ha az ember csak felületesen ismeri. Szorgalmas ember, aki mindent igyekszik előteremteni a családjának, nem iszik, nem dohányzik – de nem is érdekli semmi a világon.

Ha hetente három este lemehet az edzőterembe és az izmai egyre gyarapodnak, akkor számára minden rendben. Jó szakmája van, és a mai szakemberhiányban alig győzi teljesíteni a megrendeléseket. Mélyen lenézi a csak „irodásnak” nevezett foglalkozásokat. Még csak együtt jártak Jutkával, amikor lebeszélte a főiskoláról.

Két gyerekük született, egy fiú és egy kislány. Máté most nyolcadikos, az osztályban sok szó esik a továbbtanulásról: nemsokára el kell dönteni, hová jelentkeznek a gyerekek. A kisfiú kitűnő tanuló, vékony, törékeny alkat, de makkegészséges.

Az osztályfőnök a város legjobb gimnáziumát javasolta neki, ahová nagy esélye volna bejutni. S ekkor jött a hideg zuhany: az apja kijelentette, hogy a gimnáziumnak semmi értelme, szakmát kell tanulnia, méghozzá az övét!

Hozzátette: megengedhetné magának, hogy később egyetemre küldje a fiát, de az ő szemében nincs értéke a diplomának. A gyerek el van keseredve, az anyja gyáván hallgat. A család kiborult.

Mit szól ahhoz, hogy a mai világban valaki ne engedje tanulni a fiát? És mit lehetne tenni az okos, tanulni vágyó gyerek érdekében?

Üdvözlettel: Zita

Kedves Zita!

Hadd mondjak el egy történetet: a nagyapám okos, nagyon jó tanuló volt az elemiben. A tanítója, sőt a falu papja is próbálta rábeszélni az édesapját, taníttassa tovább a gyereket. Dédapám tényleg szegény volt, nem tehette.

Nagyapám élete végéig keserűen emlegette, hogy nem tanulhatott tovább. Később ő sem gazdagodott meg, de mindkét fiának diplomát adott a kezébe, erején felül is taníttatta őket.

Ezt azért meséltem el, mert ő úgy cselekedett, ahogyan az a szülő kötelessége. Nem is értem Tamást. Mert a boldogulás tényleg nem csak a diplomán múlik, de aki tanul, annak nagyobb lehetőségei lesznek az életben.

Biztatom a családot, próbálják meggyőzni a konok apát, álljanak ki a kisfiú mellett!

Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes