Szeretlek: azt jelenti, érted vagyok

– Karácsonyi üzenetének elején azt írja, hogy Elveszett Paradicsomban élünk. De erről alighanem mi, emberek tehetünk, nemde?

– Egyértelműen. A hit világa szerint a paradicsom különleges hely, Isten és ember közös történetének „helyszíne”. Ám a világ, amiben most élünk, az nem feltétlenül Krisztus-, hanem emberközpontú.

Persze most kérdezhetné, hogy miért, Isten világa nem emberközpontú, de a válasz az, hogy nagyon is az, csak a mai világban számos fontos érték tűnik el, amihez igazodni, viszonyulni lehetne. Márpedig ezek nélkül nehéz őszinte, igazi emberi kapcsolatokról beszélni.

– Mi a baj az emberi kapcsolatokkal, miért ne lennének azok őszinték?

– Ha csupán emberi értékek határozzák meg az emberi kapcsolatokat, akkor azokban számos emberhez méltatlan érzést, szándékot lehet felfedezni: például istennélküliséget, vallástalanságot, keresztényellenességet vagy éppen önzést. Miközben hitünk szerint a paradicsomi modell Isten és ember önzetlen kapcsolatában rejlik, így éppen ebből kellene minél többet átmentenünk a mindennapjainkba.

– És mi az, amit leginkább menteni kellene?

– Bárhonnan nézzük is Isten és ember kapcsolatát, az alapjaiban tiszta és őszinte. És azzal nincs baj, hogy valaki az alapján építi emberi kapcsolatait, amit értéknek tart. Ám ha ránézünk emberi vágyainkra, a mindennapok világára, akkor sok esetben úgy tűnik, mintha nem akarnánk áldozatot hozni ezekért az értékekért, mintha ennek árát nem akarnánk megfizetni.

Pedig az nem is olyan nehéz, csak tenni kellene érte. A héber gondolkozás szerint például Jahve az, aki értünk van; az újszövetségi gondolkozás szerint pedig Isten az Emmánuel, aki velünk van. Mi, a máltai programban azt mondjuk, hogy ha valakivel jót teszünk, azt az Úrnak tesszük.

Az irgalmasoknál meg azt mondjuk, hogy ha vendég jön, Krisztus érkezik. Így, karácsony közeledtével érdemes átgondolnunk, mit is jelent az, hogy áldozatot hozunk, hogy teszünk a másikért. Mert ebben rejlik az ünnep igazi ereje.

Valamint abban, hogy megértjük, mit jelent a megtestesülés misztériuma, az, hogy az Isten emberré lesz. Mert ha követjük a krisztusi utat, azt is láthatjuk, micsoda áldozatot hoz az, akik valóban velünk és értünk van: a szeretteiért és a barátaiért még az életét is odaadja.

Éppen ezért nekünk, embereknek, ha már megszülettünk, azon kellene munkálkodnunk, hogy emberré váljunk, méghozzá úgy, hogy teszünk másokért, másokért élünk. Mert ez az isteni üzenet lényege: érted és veled. Ha ezt valaki nem vállalja, akkor elvétette hivatását, és élhet bármilyen gazdag életet, az igazából sosem lesz teljes.

– Akkor sem, ha azt az életet teljesnek érzi?

– Ehhez kapcsolódóan elmesélek két történetet, mert rávilágít a lényegre. Egyszer gyerekekkel beszélgettem arról, hogy mi a bűn, mi a rossz, és egy nyolcéves kisfiú azt felelte, hogy az, amikor az ember csak magára gondol.

Egy másik alkalommal pedig Németh Lászlótól, a drámaírótól hallottam, amikor egy társaságban voltunk Borsos Miklóssal és Weöres Sándorral, hogy „az emberélet műfaját tekintve dráma. Merthogy az emberi szeretetbe vagy belehalunk, vagy nincs is.”

Erre Weöres Sándor azt felelte, hogy ha az emberélet műfaját tekintve dráma, akkor a költészete az irgalom. Lám, hogyan is lehetnénk elégedettek az életünkkel, amikor a napjaink tele vannak kérdésekkel és kihívásokkal.

Miközben azokkal könnyen meg lehetne birkózni, ha figyelnénk a másikra, és elfogadnánk azt, ami a szellemi, kulturális és lelki örökségünk. A görög örökség például az önismeretre való törekvés; a latin örökség pedig az önnevelés, annak megvalósítására, hogy amit nem akarsz, hogy veled tegyenek, te se tedd a másikkal.

Márpedig, ha valakiben megvan az önismeretre és az önnevelésre való hajlandóság, az alkalmas arra, hogy hordozza a keresztény örökséget is: egységben, testvériségben, sorsközösségben élni másokkal.

– És ebbe belefér az, ha az a másik más istenhez imádkozik?

– Azzal önmagában sosincs gond. Azzal van baj, akinek nincs istene.

– Az miért volna baj?

– Mert az embernek valakit el kell fogadnia maga fölött. És gondoljuk meg: ahogyan az ember rátalál egy másik emberre, az már önmagában egyfajta istenélmény. Ahhoz pedig, hogy sorsközösséget vállaljon vele, az embernek ki kell lépnie önmagából. Különben hogyan is tehetné boldoggá a másikat?

– És máris elérkeztünk a boldogtalanság és szenvedés állapotának lényegéhez.

– Örülök, hogy ezt mondja. Merthogy a mai világunk boldogsághiányos. Miközben az embereknek szükségük volna belső derűre, mert csakis úgy tudnának boldogan élni. Ám ezt oly módon érhetik el, ha olyan dolgot tesznek a másiknak vagy a másikért, aminek ára van, és ami még csak nem is pénzben mérhető.

A szerelmesek sem azon gondolkoznak, hogy vajon megtegyenek-e valamit a másikért, hanem magától értetődően, önzetlenül megteszik. De így kellene viszonyulniuk egymáshoz akkor is, amikor a szerelem már nem lobog.

Mert az élet lényege ez: jót tenni kötelező. Ehhez nagyfokú belső szabadságra van szükség, ami persze nem azt jelenti, hogy azt tehetek, amit akarok, akár a másik kárára is. A szabadság arra való, hogy jót tegyünk.

– Merthogy aki a boldogság állapotában éli napjait, az nem is tud rosszat tenni másokkal?

– Hát persze, hogy nem! Ez a lényeg. A másikat csak az tudja megérteni és befogadni, aki boldogságban él.

– Másrészről, ha megnézzük a körülöttünk zajló emberi és társadalmi tragédiákat, indulatokat, egymásnak feszüléseket, háborúkat, sokan vannak azok, akik a szenvedés állapotában élnek.

– A legjobban az szenved, aki rosszat tesz. Az utóbbi időben nagyon sokat elmélkedem egy gondolaton, amit most megosztok: a megsebzett ember méltósága az, hogy megbocsáthat. Tudom, ez nem könnyű, és sokan vannak olyanok, akik úgy hiszik, hogy erre nem is képesek, de valahol itt látom az Isten hiányát a világunkban.

Miközben, ahogyan már említettem is, emberré az ember csak a világ ellenében lehet. A világ gonosz erőivel szemben csakis úgy lehet tenni, ha a rosszra nem rosszal válaszolunk.

– Egy olyan világban ez nem könnyű, ahol elvárják, hogy jobbak legyünk a másiknál, hogy le kell győznünk a másikat, ha nyerni vagy érvényesülni akarunk. Miközben elegendő volna úgy küzdeni a gonosz, a sötétség ellen, hogy jót teszünk és még több fényt gyújtunk.

– A kérdés csak az, hogy az elhatalmasodó rossz világában vagyunk-e elegen, akikben túlárad a kegyelem.

– Karácsonyi üzenetét azzal a gondolattal zárja, hogy nekünk, embereknek szeretnünk kéne egymást. Miért, nem szeretjük egymást?

– Nem eléggé. Pedig szeretnénk szeretni. Vágyunk rá. És hiába mondjuk, hogy az erkölcs a lélek egészsége, ha beteg a lelkünk. Pedig a képlet egyszerű: ha azt mondom, szeretlek, az azt jelenti, érted vagyok.

– Vagyis karácsonykor elegendő volna egy ölelés is a fa alatt.

– Ez így van, de sokat az sem ér, ha valaki karácsonykor akar egyszer szeretni. Tegye ugyanezt az év többi napján is! Ha ez nem megy máskor sem, karácsonykor sem sikerül. Manapság nagyon sok olyan levelet kapok, amiben arról írnak, hogy egyedül élnek, nincsen senkijük, segítsek rajtuk.

De ezek az emberek többnyire akkor is egyedül voltak, amikor kapcsolatban éltek, vagyis társas magányban. Ezért is volna jó, ha minden ember meglátná és végiggondolná életének ívét, és felismerné annak fontosságát, hogy nekünk ebben az egy életünkben kell megélnünk a szeretetet.

Aki Isten nélkül teszi ezt, és sikerül neki, akkor boldog vagyok. Ha valakinek van istenhite, úgy tűnik, neki könnyebben sikerülhet. Így talán könnyebb emberré válni és embernek maradni, és így visszatérhetnénk a paradicsomba is.