Derű és életerő, na meg a refetiti

Erősít, ügyesít, fejleszti a reflexeket, működésben tartja az ujjakat – mondja Balázs Olivér, miközben könnyed mozdulatokkal dobálja a pezsgősüveget egyik kezéből a másikba, időnként megpörgeti a levegőben, majd elkapja. Másfél literes, teli ás­vány­vi­zes­palackkal is megismétli a gyakorlatokat, azt mondja, 85 évesen is mindennap megcsinálja, minimum hatvanszor.

Mondhatnánk azt is, könnyű neki, 1961-ben megnyerte az országos tornászbajnokságot, így írt róla a korabeli Népsport: „Balázs Olivér teljesen megérdemelten szerezte meg a bajnoki címet, hiszen már két éve ott áll a bajnokság kapujában. Harmadszorra sikerült neki. Nincs gyenge szere, jó tartással dolgozik. A lóugrás kivételével minden szeren bekerült az első három közé, aranyérmet korláton szerzett.”

Semmilyen családi indíttatása nem volt, hogy tornász legyen – azért kezdett el mozogni, hogy ügyesebb legyen. Édesanyja gépíró, édesapja gyógyszerész volt, akit a szovjetek vittek el. Soha nem derült ki, hogy hová, és soha nem került haza.

– Nagyon szegények voltunk, úgy kellett összedrótozni a cipőmet, hogy el tudjak menni az iskolába. Emlékszem, 1943 körül az utcán gyűjtöttem a cigarettacsikkeket, odaadtam a katonáknak, kaptam érte egy kis levest. A nagymamám is velünk lakott, a két testvérem és édesanyám, 34 négyzetméteren. A torna sokat segített a kitartásban, megtanultam küzdeni.

A gyűrű volt a kedvenc szerem. A Honvédnál versenyeztem, külföldre is jártunk, a Szovjetunióba, az NDK-ba, Csehszlovákiába; élveztem, hogy világot láthatok. Elvégeztem a főiskolát, edző lettem meg testnevelő tanár általános és középiskolában – meséli, miközben cikkek, fotók tucatjai kerülnek elő.

Nemcsak a sporttal, hanem a különböző találmányaival kapcsolatosak is. Balázs Olivér például feltalálta a borulásmentes kaput. Azt remélte, nem csak a sportegyesületek, hanem az iskolák, óvodák is megkeresik, hogy végre megszületett a várva várt ötlet, nem lesz több felborult futball- vagy kézilabdakapu, így halálos baleset sem.

– Mindenféle illetékes szervhez elküldtem, udvarias válaszokat kaptam, hogy nagyon jó ötlet, aztán nem történt semmi. Egy mérnökkel legyártattam, és azokban az iskolákban, ahol tanítottam, ezeket használtuk – mutatja a fényképeket, hogyan csüngenek a kapun a gyerekek, a tetején ülve lóbálják a lábukat, teljes biztonságban.

Az elutasítások sem szegték a feltaláló kedvét, a tanítványai további találmányokra sarkallták, főleg a sport terén. A bordásfalra akasztható, több mint ötven mozdulatsor megtételére alkalmas szerkentyűt is lelkesen használták, miközben ő máshol ezzel is hiába házalt.

Az úttörőolimpiáról nemegyszer hoztak el aranyérmet. Nem régen kereste fel egy volt ­diákja: 50 éves osztálytalálkozót szerveznek, számítanak rá.

– Mindig a feleségemmel mentem ilyenkor, aki már hét éve nincs velem. Nehéz egyedül, az ebédet hozatom, és megtanultam, hogyan kell használni a mosógépet. Az egyik lányom Norvégiában él, az állami balett szólótáncosaként futott be szép karriert, mindennap beszélünk telefonon.

A másik lányom itt él, már dédunokáim is vannak, de mindenki éli a maga életét. Ezért is élvezem, hogy mozgásórát tartok kicsiknek egy óvodában Pestújhelyen; egy volt diákom kért meg, hogy vállaljam el. Amikor először találkoztam a gyerekekkel, csak jöttek szép sorban, lehajtott fejjel, egyikük sem mosolygott rám.

Pedig a vidámság az élet alapja. Gyorsan a szemem elé tettem két papírgurigát, belekukucskáltam, mintha őket pásztáznám, máris elkezdtek kuncogni. Nem kellenek nagy dolgok a boldogsághoz.

Ahogyan a mozgásórákhoz sem, pár vizesflakon meg papírguriga bőven elég. Ha állatokról beszél az ember, máris nyerő a gyerekeknél. Mondom nekik, hogy fogják meg a hengert, és a mutatóujjukkal szépen meneteljenek előre, akár egy katicabogár.

Nem kell sokáig noszogatni őket, a pici mozdulatokkal nagyon jól fejleszthető a finommotorika, a bal és a jobb agyfélteke összehangolása, a koncentrációs képesség. Aztán jöhet a békaugrálás, ezt már tenyérrel; ilyen egyszerű észrevétlenül fejleszteni az apróságokat – meséli az arany- és gyémántdiplomás tanár az 50 négyzetméteres lakásban. Itt nevelték fel a gyerekeket, soha nem érezték, hogy bármi hiányozna az életükből.

Sokszor nézi a sportközvetítéseket a tévében, ám a ketrecharc és az amerikai foci iránti rajongással képtelen azonosulni. Soha nem betegeskedett, egyszer volt mellizomszakadása, amikor megerőltette magát a gyűrűn, és egyszer az Achilles-ina szakadt el, amikor az unokájával teniszezett.

Azt mondja, ha újrakezdhetné az életét, ugyanígy csinálna mindent, pedig „kemény, nehéz, összetett” élet áll mögötte. Van egy elmélete, ami garancia arra, hogy az ember elégedett legyen: ez a refetiti, vagyis rend, fegyelem, tisztelet és tisztaság.

Ez utóbbi nem csak a tiszta tekintetet, de a tiszta kérdéseket és válaszokat is jelenti.

– Szerintem csak így lehet élni, és akkor félreértések sincsenek. A semmittevést el kell kerülni, mert az tönkreteszi a testet, a szellemet és a lelket. Nem csak tornázom, újabb találmányokon is dolgozom, és különböző témájú plakátpályázatokra is sokszor készítek tervet.

Az egyiken az unokám látható, éppen alszik a babakocsiban. Mert a család a legfontosabb. A nővérem már meghalt, a bátyám még él, 89 éves. Telefonon szoktunk beszélni, időnként találkozunk is, ő már nem olyan fürge. Amikor az unokáim levelet írnak Norvégiából, mindig úgy kezdik: „Drága Nagypapa!”

A karácsonyt is együtt töltöttük, elrepültem Norvégiába. Azzal kell gazdálkodni az életben, ami van. Nekem elég sok minden jutott. Megbecsülöm.